Régen minden jobb volt

Régen minden jobb volt, ezt hallani úton-útfélen, ezt látom a fészbúk falamon, színes-érzelmes posztok hirdetik fennen a letűnt korok dicsőségét. Most épp’ ez jött velem szembe: „Régen az embereknek még volt idejük egymásra, a beszélgetésre.”Érdekes, szerintem most is van. Csomó embert ismerek, akinek van ideje egyre s másra. Főként arra, ami fontos neki. „Nagymama kicsi Tovább…

Fekete bársony, gyémánt nélkül

Tóth Krisztina új novelláskötetét, a Fehér farkast elolvasva egyetlen tömör szóba sűríthető minden érzésem: miért? Miért történik mindez velünk, emberekkel; miért ír egy ötvenes éveiben járó asszony ilyen nyomasztó témákról; miért kell ezt pont nekem elolvasni; miért kell ezt egyáltalán bárkinek elolvasni – tegyük fel bármelyik kérdést is, a választ nem fogjuk készen kapni, sőt, Tovább…

Álomkarácsony

Elalvás előtt sokszor végiggondolom a nap fontosabb vagy érdekesebb eseményeit. Most ez utóbbin van a sor. Egy fészbúk-poszton tűnődöm éppen, jóbarátom, az igazi Mikulás írta ki a falára: „35 év után először, az idén szabadságon lesz ez a Mikulás.” Régóta ismerem őt, az én gyerekeimet is látogatta, szigorúan baráti alapon, mint mindenki mást is, soha Tovább…

Fénysugár

Szeretem az arcokat nézni. Lopva, hogy ne lássák meg; nyíltan, vállalva, hogy kíváncsi vagyok; a szemem sarkából egy villanásnyi időre; olykor fürkészőn, csaknem tolakodóan. Arcpirító szokás, tudom. Ember-arcokat látok, embereket az arcok mögött, arc mögé bújt vagy az arcukkal is mindenestől magukat vállaló embereket; sorsokat, érzéseket, hangulatot, derűt és borút  – persze nem mindent látok Tovább…

A tűzhely melege

Van egy kép az irodámban a falon, fekete-fehér fotó, egy régi parasztház konyhájáról. A sparhelt résnyire nyitott ajtaján tűz csap ki, az egészen csak ez a rész színes, az élő, vörös lángnyelvek. Sokan megnézik a fotót, próbálják kitalálni: mit keres a kép itt, a minimál bútorokkal berendezett helyiségben, egy jó nevű építész irodájában. Nem értik, Tovább…

#mondjátokmeg

A Bátor Tábor kávézójában ülök, kivételesen egyedül, pedig ez központi hely, nagy a forgalom. A kávézó – tábori szlengben CP – gyerekmentes övezet, a segítők és a szülők birodalma, hajnalban innen indulunk néhányan futni, nap közben ide térünk be kávézni és teázni, vagy csak pihenni kicsit. Rengeteg infó a faliújságokon, képek, színes feliratok, táblázatok, emlékek. Tovább…

A síró elefánt

Garzonlakás, frissen festett falak, vajszínű padlószőnyeg, fényes fehérre mázolt ajtók. Az ablakok előtt csipkefüggöny, leér a radiátor előtt egészen a földig, fent, a karnison szobai futóka levelei tekeregnek tarka összevisszaságban. Ülőgarnitúra az egyik oldalon, a másikon egymás mellett konyhai székek és narancssárga pilleszékek, azok a szétszedhető, homokóra alakú formatervezett csodák, a kor remekei. A mennyezetről Tovább…

Mikor leszáll az est

Azt mondják, ha az ember megöregszik, és feledékeny lesz, a gyerekkor emlékei már élőbbek, mint a későbbiek. Ez valóban így van, valahogy az élet elején szerzett benyomások beleégnek az emberbe, kitörölhetetlenül, jó és rossz dolgok egyaránt. Egyedülálló vagyok. Egyedül fekvő újabban, ez a pontos kifejezés, állásról már egy ideje szó sincs, fekvés, néha pici ücsörgés, Tovább…

Páternoszter

In memoriam RR Fiam kuporog a kórházi ágyon, a szokásos, csak neki kényelmes pózban: lábát felhúzza, nekidől a nagy párnának, kezében rejtvényújság és toll. Fekete infúziós cső kígyózik a pizsamája alól, bebújik a takaró alá, lelóg majdnem a földig, majd felkúszik a gyógyszerpumpa állványán, egészen a sóoldatos tasakig. NaCl, ez áll a zacskón, nátrium-klorid, de Tovább…

A kőműves

Aurél a lelátó széles lépcsőfokán ült és hamburgert evett, hozzá energiaitalt ivott dobozból. Itt dolgozott hetek óta, a munkája abból állt, hogy méretre szabta és helyükre ragasztotta a gránit lépcsőfokokat. Kőműveskanállal kente a ragasztót, vízmértékkel ellenőrizte a lapokat, a kanál nyelével kocogtatva állította be az egyes elemek végleges helyzetét. Egy kisváros folyóparti sétánya elején volt Tovább…