Stílusgyakorlat Lackfi János kreatív írás csoportjában #1
(A cím kötött, a téma, a terjedelem és a stílus előre meghatározott)
Emlékszem Mátéra és Lukácsra, ők írtak a pásztorokról és Augustus császárról.
Emlékszem a fagyos koraestékre, ahogy szenteste sétálunk nagyanyám három nővéréhez, mindig hozzájuk, évről évre. Emlékszem az ünnepi vacsorára, húsleves, pörkölt, házi krémes; kivételes alkalmakra tartogatott porcelán szervíz.
Emlékszem a Főutca egyik házának ablakán átragyogó feldíszített karácsonyfára, a hónom alatt szorongatott miniatűr játék zongorára, apám kérges kezére, sétálunk hazafelé és bámulok be a házakba.
Emlékszem, már gyerekként feltűnt, hogy Márk és János nem mesél Betlehemről, náluk nincs karácsony, sivár életük lehet.
Emlékszem egy zakatoló gépre, fekete lomhasággal nyelte a métereket, alatta gőzölgött a friss aszfalt, lassan araszolt előre; szenteste építette az utat, a háttérben a Csendes Éj szólt egy kékesen villódzó tévéből. Talán havazott is.
Emlékszem, hogy János történetében feltámadt a halott Lázár, Lukács meg arról tudósít, hogy Istvánt halálra kövezték.
Emlékszem egy nagyon fiatal apukára, a szülészet udvarán áll, arcát felfelé fordítja, hajnal van, folynak a könnyei, hangosan zokog. Emlékszem, nem érdekelt, mit gondolnak rólam, annyira boldog voltam: fiam született.
Emlékszem apámra és bátyámra és anyámra és a középső fiamra, róluk pedig mindig eszembe jut Máté, Márk, Lukács és János, mind a négyen írnak a feltámadásról. Négy-négy.
Emlékszem, hol voltam 2001 szeptember 11-én, és pontosan emlékszem az első napomra az óvodában.
Emlékszem Kiss István szobafestő svájcisapkájára, sötétkék volt, mészporos, az árokparton hevert gazdátlanul.
Emlékszem arra, hogy bátyámtól loptam egy tízest, arra is, hogy ő megitta a kólámat. Lehet, hogy bátyám fordítva emlékszik, de valami mindenképp történt ezerkilencszáznyolcvankettő július tizenkettedikén.
Emlékszem Csillebércre, Münchenre, Mátraszentlászlóra, Velencére és Hejőpapira, emlékszem a tenyeremben gyűrögetett első metrójegyemre.
Emlékszem, hogy tegnap lecsót ettem és hideg sört ittam hozzá, annyira jó volt, éreztem, hogy szép az élet.
Emlékszem Rémusz bácsira és Gőgös Gúnár Gedeonra, Old Shatterhand-re, Matulára, Vitay Georginára, Švejkre, a derék katonára és Pickwick úrra, a Tábornokra, Konrádra és Ninire, s ha emlékezetem nem csal, sokat tanultam tőlük.
Emlékszem az egyetlen macskámra, elütötte egy autó, szürke volt a rászáradt sártól, a reszkető rongycsomónak már csak a szeme élt. Tanácstalanul térdeltem mellette, mardosott a tehetetlenség, nem tudtam segíteni rajta.
Emlékszem, mennyire jó volt először meglátni a tengert, s később újra visszatérni.
Emlékszem, gyerekkoromban nem értettem Jób történetét, miért áldhatja az Urat, ha az mindent elvett.
Emlékszem a nagyapám sírfeliratára, és arra is, mi van Dumbledore sírkövére vésve.
Emlékszem, a minap rámosolyogtam a szomszéd hároméves kisfiára, aki bármikor meglát, menten megkérdezi, hogy hol voltam. Visszanevetett rám, szépen sütött a koraőszi nap, a távolból idehallatszott a harangjáték hangja.
Emlékszem, hogy régen is szerettem élni.
Baja, 2021 Szeptember
