Kikészít ez a gyerek3 perc olvasási idő

Stílusgyakorlat Lackfi János kreatív írás csoportjában #7
(A cím kötött, a téma, a terjedelem és a stílus előre meghatározott)

Majdcsak megjön az eszed, ezt mondtam mindig a fiamnak, és hittem is benne, tényleg. A gondjaim egyre növekedtek – pelenka, tejbepapi, bölcsőde, kisdedóvó, iskola. Asszony nélkül nehéz, ezt megmondták előre, de majdcsak megjön az esze annak a gyereknek. Ebben bízom még mindig.

Majdcsak megjön az eszed, ezt mondta apám folyton, és nézett rám győztes hadvezérként, amikor ólomkatonáimat legyőzte az ő játék-hadserege; engem nem érdekelt annyira, csak a kedvére akartam tenni, láttam már kisfiú koromban, hogy nem egyszerű az élete asszony nélkül, persze nekem is hiányzott volna az anyám, ha tudtam volna valaha, milyen az, amikor van.

Néha úgy hittem, feladom, csak az ólomkatonáim tartották bennem a lelket és a terepasztalom a Märklin mozdonnyal; mindez drága gyermekemet cseppet sem érdekelte, ordított órákon, napokon, heteken és korszakokon át, sírt dacosan és vigasztalhatatlanul. Majdcsak megjön az eszed, mondtam neki, és próbáltam menteni a menthetőt, görbe síndarabokat egyengettem, letépett drótokat forrasztottam, amíg ő a kiságy rácsát rázva rázendített.

Majdcsak megjön az eszed, ez a mondat volt a közös mantránk, életünk alfája és omegája, és én vártam, hogy egy szép napon valóban betoppan az eszem, megáll az ajtóban, illedelmesen köszön, lábat töröl, felteszi a kalapját a fogasra, és onnantól hárman leszünk: én, apám, meg az eszem. Aztán később azt is képzeltem, hogy ha megjön az eszem, érteni fogom a terepasztalt meg a Märklin mozdonyok működését, de csalódtunk mindketten, apám nagyobbat, mert ő született optimista volt, én kisebbet, mert korán hozzáedződtem a kudarcokhoz.

Majdcsak megjön az eszed, ezzel vígasztaltam minden fiaskó után; nem mondom, volt bőven: bukás negyedikben, szerelmi csalódás tizenhat évesen, teljes életképtelenség a munka világában, hogy csak a jéghegy csúcsát említsem. Nem lehetünk büszkék magunkra.

Hát nem egy sikersztori az életem. Engem nem zavar valójában, apámat sajnálom, neki voltak álmai, amiket én olyan sikeresen leromboltam; ő akar élni bennem tovább, nekem az is bőven elég, hogy magamban élhetek, nem kell más.

Nem, nem valami nagy szám a fiam élete. Látom, őt nem zavarja igazán, de én nem gondoltam, hogy csak ennyire viszi, minden együtt volt ahhoz, hogy befutott ember legyen. Elmehetett volna akár ötvenhatban is, a határról fordult vissza, azt mondta később: nem volt szíve itt hagyni engem egyedül. Élhetetlen alak.

Apám teljesen befordult: csak ül, magába roskadva bámulja a terepasztalt, az ólomkatonák rég’ a fiók mélyén hevernek, néha rám néz szomorúan, de nem mond semmit, megbeszéltünk már mindent, amit lehetett.

Csenget a postás, a nyugdíjunkat hozza. Lassan, öregesen csoszogok ki, és amíg a zárral matatok, látom az ajtóra szerelt tükörben apám arcát; félig leeresztett pillái mögül figyel, mérlegre teszi suta mozdulataim, nem szól semmit, de én ezt a semmit most is tisztán hallom.

A pénzt elrakom a helyére, a régi, kopott télikabát belső zsebébe. Aztán apám ágyához lépek, megigazítom a takaróját, töltök neki egy pohár friss vizet, és nehézkesen a kifakult, rugójavesztett fotelbe ereszkedem.

Nem tudom, hogy valóban hallom, vagy csak elképzelem a hangot, ahogy halkan, szinte magának suttogja újra meg újra: majdcsak megjön az eszed, fiam. 

Baja, 2021/10/28

Ugyanez a fészbúkon: https://www.facebook.com/perspektivaknovella/posts/3051349148473353

1
0

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük