Félig állok, félig hasalok a terebélyes cseresznyefa egyik ágán. Kedvenc helyem ez, jól belátom az udvart, a kaputól kezdve a kert végéig. Enyém az egész világ.
Tíz-tizenegy éves lehetek, de lehet, hogy csak kilenc. Álmos kora nyári délután: június eleje van, előttem a szünidő, a végtelen nyár, az egész élet.
A hatalmas cseresznyefa minden ágát ismerem, pontosan tudom a fogásokat, talán csukott szemmel is fel tudnék ide mászni. Fára mászásra a cseresznyefa kiváltképp alkalmas: az ágai rugalmasak, még az ujjnyi vékony ágakra is rá szabad lépni, igaz csak a tövére. A diófa, az nem jó: annak merevek az ágai, áruló módon akár a karnyi vastag ág is letörik, ha teljes súlyoddal ránehezedsz. Ez a fa más: ha letörik is egy ág, a rostok megtartják, nem zuhansz le.
A fa alatt sárgára mázolt nyomós kút áll egy kerek beton fedlapon, ami a régi ásott kutat takarja. Rajta egy zöldre festett vas fedél, ezt fel lehet nyitni, akkor látszik a kút vize. Ide szoktuk leengedni nyaranta a dinnyét, berakjuk egy hálós szatyorba (egy szákba, ahogy a Mama mondja), madzagot kötünk rá, és elsüllyesztjük.
A fa törzsének támasztva áll papa biciklije, amit ő csak kerékpárnak nevez. Régi Csepel, erős csomagtartóval, dinamóval, rugós bőr üléssel. Az ülés alatt kis szerszámos tasak, benne kulcsok és gumijavító készlet. A vázra pumpa van rögzítve, az első tengelyen meg egy kis alumínium táblácska papa adataival: „Kurucz Gyula” és a cím.
A fa alatt betonos az udvar, de a beton mellett szőlőlugas áll, közte pár sor tulipán. Kicsit előrébb sárgára és pirosra festett hinta, és egy fekete kerti zuhanytartály, piros cső lábakon. Pirosak a terasz vas oszlopai is, az ereszcsatorna és a kapu pedig zöld. Színes világom van.
Szeretek itt fent meglapulni, élvezem, hogy mindent felülről látok. Nem tudom még ekkor, de az a szemlélődés végigkísér majd egész életemben; az élmény, amit a dolgok és emberek megfigyelése jelent, meghatározó lesz mindig.
A tízéves ember kíváncsiságával lapulok hát a lombok között, semmi dolgom nincs, csak figyelni kell, és gondolkodni… Nagyon jó az, ha az ember jól el tud magában lenni, csomó kérdésre kitalálja a választ, persze ezek a válaszok újabb kérdéseket szülnek, amin megint lehet törni a fejünket… Pont ez a jó ebben a fáramászásban, hogy itt nem zavar senki; igazán nem érhet vád, hogy csak ülök és bambulok magam elé, azt úgysem hinnék el, hogy csak úgy gondolkodom.
Egy macska jelenik meg a tulipánágyások között: ritka vendég errefelé, bátyáimmal együtt ádáz ellenségei vagyunk a szomszédok cicáinak. Ha itt lenne a csúzlim, elijeszthetném, de aztán eszembe jut: múltkor észrevettem, hogy az ágyások között lótetűre vadászik a cirmos. Ez több okból lenyűgözött: végre láttam, hogy hogyan vadászik egy macska, továbbá a lótetűket nem szeretem, Papa szerint is kártékonyak. Tudom, a lótetűt nevezik lótücsöknek is, ezt nem igazán értem, nekem a tücsök az, ami a mesekönyvek lapjain áll, többnyire frakkban, hegedűvel a kezében. A lótetű viszont riasztó jelenség, ha nagyon közelről nézed, akkor szinte félelmetes. Még jó, hogy nem nagyobb, talán még bennem is kárt tenne, így viszont én győzök: ásóval kettévágom, és borzongva nézem, ahogy a két fél lótetű mozog még egy darabig.
A macska vagy nem éhes, vagy nem talál lótetűt: álmosan nyújtózik a piros és sárga tulipánok között, néha egy-egy légy után kap. Ha tudná, hogy itt vagyok, nem lenne ilyen nyugodt… Nem bírom tovább, felé dobok egy gallyat, ijedten szalad el.
Most egy fekete ruhás öregasszony lép be a kapun, ami soha nincs zárva, mert folyton szaladgálni kellene a kulccsal. Nagy a jövésmenés nálunk, Édesanya tésztát gyárt eladásra, megjelennek a vevők naponta többször is. A„kuncsaftok”, Mama és Édesanya csak így nevezi őket. Aki ismeri a járást, nem is csönget, csak bejön; aki először jár itt, az pedig sokáig toporog odakint, keres valami támpontot, kiírást, táblát vagy effélét, de azt itt nem talál. Végül összeszedi magát és becsönget, de tovább is bizonytalanul téblábol a kapu előtt. Ha szólunk neki, hogy lehet jönni, nyitva van, akkor is kint marad, ki kell nyitni kilinccsel a kaput, és behívni. Pont olyan gyávák néha ezek a felnőttek is, mint a gyerekek.
Most csak egy ismerős néni jön, egy az egyforma ruhájú és egyforma nevű öregasszonyok közül. Tojást hozott, karján fonott kosár, már megy is fel a teraszlépcsőn. Az első ajtót zárva találja, Édesanya elment a városba. (Mindig így mondja, „megyek a városba”, hiába mondom neki, hogy hiszen mi is városban lakunk, csak a szélén.) Az öregasszony a hátsó ajtónál zörög, mamáék laknak ott. Jön is a Mama, ketten indulnak előre. Elvileg én is átvehetném a tojást, ötven darab vagy száz, esetleg hatvan; a néni kiszámolná a kosarunkba, ha törött van, ezt külön tesszük saját használatra, aztán a tésztapénzből, ami a régi konyakmeggyes dobozban van, kifizetném. Az árát én is tudom, a tojás napi árfolyamának ismerete a mi családunkban a mindennapok része. De ehhez le kellene mászni innen, köszönni, tűrni, hogy a néni a fejemet megsimogassa, és végső soron úgyis kellene szólni Mamának, mert a néni nyilván beszélgetni akar. Inkább maradok.
Nem látok ugyan be a lakásunkba, mégis pontosan látom, ahogy az öregasszony a botját a sarokba támasztja, fájósan tapogatja a derekát, és leül a kispadra. Mama számolja a tojást, két kézzel, kettesével, óvatosan pakolva a mi kosarunkba. Közben végig beszélgetnek, úgy, ahogy az öregek szoktak: csapongóan, egyik gondolatot fűzve a másikba, sokszor befejezetlen félmondatokkal. Ők értik egymást.
A házi tojás, az fontos. Szép sárga, mikor kevés van belőle, Édesanya keveri is a boltival. Hogy sárga legyen a tészta, mert azt szeretik a kuncsaftok. Nem igazán értem, szerintem a fehér tészta pont olyan jó, de hát a felnőttek nem mindig képesek logikusan gondolkodni. Nekik sárga kell, hát legyen.
A magasban most egy mozdulatlanul keringő gólyát veszek észre. Érdekes, nem csapkod a szárnyával, mégis egyre magasabbra kerül. Eszembe jut, amit a vitorlázórepülőkről olvastam egy könyvben: beleszállnak egy termikbe, ami felviszi őket. A termik az olyan levegő, ami felfele száll, mert meleg. A vitorlázórepülők ezt a madaraktól tanulták, és tényleg: én is látom. Működik.
A kertek alatt nem messze van tőlünk a bölcsőde udvara: hallom, ahogy a gyerekek kántálják: „Deje ide gólya! Deje ide gólya!”
Gólya… Van egy régi könyvem, abban a gólya pólyát tart a csőrében, gyereket hoz. Persze tudom, hogy ez nem így van, de azért akad itt pár kérdés. Értem én, hogy Édesanya hasában voltam, de azt nem értem: mi volt előtte? Valahol csak kellett lennem, nem tudok olyan világot elképzelni, aminek én nem vagyok része. Bátyám azt mondta, porból vagyunk, és porrá leszünk, de ezzel a kijelentéssel végképp nem lehetett mit kezdeni. Bemásztam az ágy alá, ahol áll a por, végighúztam az ujjam a padlón, és néztem a rárakódott szürke anyagot. Kizárt, hogy ehhez nekem bármi közöm legyen.
Ez a „honnan jöttem”, meg „ki vagyok én” egyébként is olyan kérdés, amin rengeteget kell gondolkodni. Emlékszem, egyszer (talán másodikos lehettem), megálltam Édesanya szobájában a nagy tükör előtt, és bámultam magam. Közben azon járt az eszem, hogy mi lett volna, ha nem én születek meg, hanem valaki más? És mi lett volna, ha az a valaki más pont így nézne ki, mint én? És, ha itt állna pont most a tükör előtt? Rájöttem: én csupán attól vagyok én, hogy itt és most ezt gondolom. Ez némiképp megnyugtatott, jó volt tudni, hogy nem valaki más vagyok.
Még mindig a kapu felé nézek, mikor a hátam mögül kőszénfüst csap meg. A ház mögötti kis műhely kéménye füstöl, az ott nagyapám kovácsműhelye. Papa igazi kovács, szerintem az osztályban ezzel nekem van a legérdekesebb nagyapám. Nem olyan nagy és kövér, mint a mesekönyvek rajzain a kovácsok, inkább csontos és szikár, de borzasztóan erős. Szeretem nézni, ahogy dolgozik: a kétarasznyi hosszúságú lapos vasat betolja a tűzbe, és mikor kihúzza, narancsszínűen, néha szinte fehéren izzik. Pár perc, és kész a patkó forma, aztán még egy melegítés, és ügyes sablon segítségével lyukakat üt rá a patkószögeknek, majd kialakítja a végleges alakot. Aztán bedobja egy vízzel telt bádogvödörbe, száll a gőz, forr a víz a vas körül.
Az üllő egy eperfa tuskón áll, és gyönyörű hangot ad. Múltkor Papa egy rongyot tett alá, hogy szebb csengése legyen, és nevetve mesélte, milyen volt inaskorában a kovácsműhelyben az élet. Azt hiszem, a Papa nagyon szeret dolgozni, közben biztosan ő is gondolkodik az élet dolgain, akárcsak én itt fenn a fán.
Sakkozni is szokott velem, olyankor nézem kérges, erős kezét, és hallgatom, ahogy mesél. Ezek nem igazi mesék, többnyire a háborúról szólnak, ahol a fronton a lövészárkokban sakkoztak; vagy arról, hogy amikor dunai hajós volt, mivel teltek a napjaik. Nem volt unalmas élete, az biztos.
A levelek közt egyre erősebben tűz a lemenő nap fénye. Lassan elkezdek mászni lefelé, pár óvatos fogás, majd leugrok Papa biciklije mellé a földre. A világ már nem alattam van, én is része lettem újra. Édesanya is megjött a városból, hallom, hogy engem keres.
Itt vagyok.
Állok a fa alatt, körülöttem a rengeteg ledobált cseresznyemag, néhány letépett levél. Előttem az udvar, a ház a zöld ereszcsatornákkal, a kapu, mögötte pedig az utca és az egész világ.
Nem tudom még pontosan megfogalmazni, de érzem, határozottan érzem, hogy az élet szép és izgalmas, jó sok kérdés és válasz vár még rám a kapun kívül.
Baja, 2015
