Szuperbaba4 perc olvasási idő

– Te is hallottad az új szuperbabaváró-támogatást? Ezzel a mondattal nyitott rám Imre kollégám, miközben én egy meglehetősen bonyolult szerződés befejezésén dolgoztam. Mivel multitaszkos vagyok, a szöveg utolsó ellenőrzése közben átfutott az agyamon egy gondolatsor a szuperbabákról, akiket várnak, aztán a „szuper b aba várótámogatás” sor értelmén tűnődtem, végül a „szuperbaba vár, ó!” strófára fütyültem egy alkalomhoz illő dallammenetet, mindeközben kollégámnak is tudtam válaszolni: – Jaa, hogyne. Tök jó.

Nem sok idő telt el, mikor Vera, az irodai asszisztens óvakodott be.      – Te is úgy gondolod, hogy jó ötlet ez a szuperbabaváró? Érdemes belevágni?

Az év utolsó munkanapján megengedhettem magamnak, hogy kedves legyek, így ennyit feleltem: – Hajrá, Vera, és talán kacsintottam is, bár ezt lehet, hogy csak utólag képzelem. Sőt, biztosan: nem tudok ugyanis kacsintani, tükörben ellenőriztem, de mikor kacsintok, mindkét szemem becsukódik, és nem látok semmit.

Most már komolyan érdekelt ez a szuperbabaváró-program, éppen rákerestem volna a neten, elvégre vezető jogtanácsosként ezzel sem árt képben lennem, mikor érkezett egy levél, amiben az egyik legnagyobb megrendelőnk  kevéssé cizelláltan közölte velem, hogy a szerződés, amit alig tíz perce küldtem el, köszönőviszonyban sincs az ő elképzeléseivel, és ha lennék szíves összekapni magam, küldhetnék neki még karácsony előtt (azaz most, azonnal) egy új anyagot; ebben az esetben lehetséges, hogy januárban folytatjuk a közös munkát – épp valahol itt jártam az olvasásban, mikor belépett Zoli, vállamra tette a kezét, megvárta, míg félig megfordulok, és a szemembe nézett.
 –  Komolyan azt tanácsolod, hogy lépjünk bele a szuperbabaváró programba? Tudod, hogy mindig felnéztem rád!  – ezt mondta a székem mellett állva, feje olyan magasan volt, hogy a karácsony dekorációt is majdnem lesodorta, miközben én kitekert nyakkal bámultam fel a vállam felett.
 – Nézd, Zoli – kezdtem, fél szemmel a félbehagyott levélre pislantva – én nem látom akadályát. Fiatalok vagytok, előttetek az élet, miért is ne?

Saját jóságomtól elérzékenyülve újult erővel vetettem magam a munkába. Estig elkészítettem a módosított szerződést, a megrendelő elégedett volt, én is, boldogan feledkeztem meg munkáról, kukacoskodó ügyfelekről, szuperbabaváró programos kérdésekkel nyakamra járó kollégákról – egészen a céges karácsonyi vacsoráig, amikor is szembesülnöm kellett vele, hogy afféle orákulumként döntök emberek sorsáról, sőt, meg nem született emberek sorsáról; két falat rántotthús között bólintok rá az éjszakai portás családbővítési terveire, aztán egy napkeleti bölcs nyugalmával adom áldásomat a kancsal Edina anyasági álmaira, és közben azon gondolkodom: még mindig nem olvastam el a cikket, tulajdonképp lövésem sincs, mi ez az őrület. Nem baj, ússzunk az árral: így lett (legalábbis virtuálisan) nagycsaládos a közvetlen kollégáimon kívül a cég dolgozóinak jelentős hányada, beleértve a tulajdonost, a portás Gézát, és a tizennyolc éves gyakornok kislányt, aki egyébként egykeként nőtt fel, de most elkapta a gépszíj.

Amikor az utolsó koccintásnál elém állt Margitka néni, a nagyfőnök nyugdíj előtt álló titkárnője (az apjától örökölte a céggel együtt), és elcsukló hangon közölte, hogy tudja, hogy benne van a korban, de az áldott jó Oszkárja és a Jóisten csodákra képes, ő pedig igazán nem akarna lemaradni erről a szuperbabaváróprogramról, valami eltört bennem. Felugrottam az asztalra, és minden szónoki képességem bevetve felhívtam az egybegyűltek figyelmét a szuperbabaváróprogram várható előnyeire, majd az enyhén plágiumgyanús „szaporodjatok és sokasodjatok” felkiáltással zártam soraimat, és feleségemmel együtt távoztam a bankettről.

Este elolvastam a cikket. Az apróbetűs részből megtudtam, hogy a szuperbabaváró, amiért nyolcmillió forint vissza nem terítendő támogatás jár, csak húsz évnél fiatalabb határon túli magyaroknak szól, azoknak is akkor, ha a szerződés aláírásakor rendelkeznek magyarországi állandó lakhellyel.

Január elsejével felmondtam, és elköltöztünk Miskolcra. Kitöröltem az összes céges kontaktomat, volt kollégáim emailcímét tiltólistára tettem. Lassan-lassan kezdtem megnyugodni.

Március 8-án, nőnap estéjén a kedvesem mellém bújt, kezemet a hasára húzta, és ennyit suttogott a fülembe szégyenlősen: annyira örülök, hogy elmentem veled a céges bankettre. Különben talán soha nem tudtam volna meg, hogy van ez a szuperbabaváró-támogatás!

2021/12/18

Stílusgyakorlat Lackfi János kreatív írás csoportjában #14
(A cím kötött, a téma, a terjedelem és a stílus előre meghatározott)

Fészbúk bejegyzés: https://www.facebook.com/perspektivaknovella/posts/288141920030125

1
0

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.