Nyitottam az utcára néző első emeleti ablakot, akkor láttam meg őket először. Egy asszony, szőke, hullámos hajjal, és egy kisfiú. A gyerek nem fogta a nő kezét, előre nézett, úgy mentek egymás mellett, mint két idegen. Szeptember eleje volt, reggel fél nyolc körül. Arra gondoltam, hogy egy fiatal nagymama viszi az unokáját iskolába. Kíváncsian követtem őket a tekintetemmel.
Lassan baktattak az esőtől fénylő járdán, láttam, hogy az asszony mosolyogva mond valamit a kisfiúnak, aki nem válaszol, rá sem néz. Nem úgy, mint aki durcás, csak inkább, mint aki egy idegen mellé sodródott az utcán, aki megszólította őt, és most nem tud mit kezdeni a helyzettel. Másnap és harmadnap is láttam őket, ugyanígy: a fiú mereven bámult maga elé, nem nézett az asszonyra, nem is beszélgetett vele.
Mikor néhány héttel később újra megpillantottam őket, a gyerek a nő kezét fogta, és lelkesen magyarázott neki valamit. Összenevettek, a kisfiú egy kavicsot rugdosott, a nő megigazította a kabátját a szemerkélő esőben. Szóval mégiscsak a nagyi és az unoka, gondoltam.
Sokszor láttam őket aztán együtt, mindig csak reggel, délutánonként egy babakocsis anyuka kísérte haza a kisfiút. Soha nem láttam őket hármasban, odafelé mindig a nagyi, hazafelé pedig anyuka, esetleg apuka volt a gyerek mellett.
A dolog nem is foglalkoztatott tovább, időnként összefutottam velük – hol az asszonnyal, ahogy a kisfiúval ment iskolába, hol az anyukával, aki hazafelé sétált vele –, köszöntem is nekik, mint régi ismerősöknek.
Hanem aztán érdekes dolog történt. Következő évben az én fiam is iskolás lett, bejáratos lettem hát a helyi általános iskolába. Itt láttam meg évnyitón a szőke, hullámos hajú fiatal „nagymamát”, mégpedig nem a szülők között, ahogy az elvárható lett volna, hanem a pódiumon. Ő volt ez egyik tanító néni, tudniillik. A véletlen úgy hozta, hogy az „unoka” anyukája épp mellettem állt. Hozzáfordultam, és – mivel futólag már ismertük egymást – megszólítottam:
– Nem is tudtam, hogy a mama itt tanít! A fiatalasszony csodálkozva nézett vissza:
– Ő nem a nagymama! Szokta látni őket az utcán, ugye?
– Igen, azért gondoltam… De akkor? Rokon? Ismerős?
– Nem, dehogy! Ő a nagyfiamnak volt osztályfőnöke. Aztán, mikor a középső fiam elsős lett, felajánlotta, hogy elkíséri iskolába. Nem nagy kerülő neki, nekem pedig óriási segítség: nem kell a kicsit reggelente felkeltenem, felöltöztetnem, meg babakocsiba tennem. Hát ezért látja őket együtt reggelente! Ő a mi pótnagymamánk! – válaszolta nevetve.
Éveken át lestem őket az ablakból. A tanító nénit, aki hűséges nagymamaként kísérte a kisfiút, és a gyereket, aki már nem úgy ment az asszony mellett, mintha idegen lett volna, hanem pont úgy, mint egy engedelmes unoka. Jó volt látni őket, sőt, bevallom, megesett az is olykor-olykor, hogy utánuk szegődtem, és pár lépés távolságból kihallgattam őket. Volt, hogy az asszony folytatásos történetet mesélt a kisfiúnak, aki csillogó szemmel hallgatta, és volt úgy, hogy a gyerek tartotta szóval a tanító nénit. Nem beszélgettek az iskoláról, nem volt szó leckéről és effélékről: megbeszélték, hogy mit ebédeltek előző napon, vagy, hogy milyen szépek a falevelek ősszel; esetleg kitértek a pingvinfajták felsorolására (a kisfiú ezt különösen szerette), vagy megvitatták az oroszlánfókák utódgondozási szokásait.
Azóta, ha baráti körben a beszélgetés az iskolára terelődik, különös tekintettel a lusta és türelmetlen tanítókra, a túl szigorú vagy éppen nevelni képtelen tanárokra, és úgy általában a lelkiismeretlen pedagógusokra, hát csendben elmesélem ezt a történetet. A történetet a tanító néniről, aki nem sajnált naponta tizenöt perccel hamarabb elindulni csak azért, hogy egy anyukának – aki neki nem is rokona, nem is barátnője, tulajdonképpen senkije – egy kicsit könnyebb legyen. A történetet a kisfiúról, aki mindig emlékezni fog ezekre a reggeli sétákra, mert a gyerekek – a közvélekedéssel ellentétben – nem felejtenek.
Tudom, hogy ez csak egy csepp a tengerben, ismerem a közmondást is az egy fecskéről meg a nyárról, és tudom, hogy lehetne más példákat is hozni, talán éppen rosszakat is. De hát, ha van jó, miért nézzük a rosszat?
Nekem ez a történet tetszik, egyszerű a cselekmény, nincsenek benne bonyolult fordulatok és nehezen érthető részek. A drámai események helyett a hétköznapok nyugalma és szépsége van abban, ahogy a szőke, hullámos hajú pótnagymama várja reggelente a kapu előtt a hátitáskás, szemüveges kisfiút, aki – ha figyelmen kívül hagyjuk azt a tényt, hogy van egy pótnagymamája is az igazin felül – pont ugyanolyan, mint bármelyik gyerek az utcából, akár az én fiam is lehetne…
… ki tudja, talán épp vele esett meg ez a történet?
Baja, 2015
