A pár lassan sétált a parkban, egymás kezét fogva. Ma ünnepelték a huszadik házassági évfordulójukat, ennek emlékére jöttek ide, ebbe a város melletti kis parkba, ahol gyerekkorukban annyit sétáltak együtt.
Furcsa volt elképzelni magukat húsz-egynéhány évvel ezelőtti tizenévesnek – persze nem lehet mondani, hogy már megöregedtek volna, de mégis mások, nagyon mások lettek így, negyven felé közeledve, mint viharos megismerkedésük idején, amikor tinédzser éveik végét taposták.
Most, ahogy itt sétáltak egymás mellett, annyira tele voltak emlékkel, hogy nem is nagyon beszélgettek: értették egymás gondolatait, egy-egy kézszorításból is tudták, mire gondol a másik.
Előttük egy vén platán törzse mellett kettéágazott az út. A fák közt kanyarogva végül mind a kettő ösvény ugyanoda vezetett: egy kis kilátó állt a tó partján, ahonnan a madarakat lehetett meglesni. A férfi megszorította a nő kezét, fejével a platán felé bökött, és csak ennyit kérdezett:
– Emlékszel?
– Persze – felelt az asszony –, jobbra vezet a rövidebb út!
Egyszerre robbant ki belőlük a nevetés: világosan fel tudták idézni azt a bizonyos délutánt, mikor az idáig tartó úton végig vitatkoztak – hogy pontosan miért, arra egyikük sem emlékezett már –, és az elágazáshoz érve mindketten állították, hogy az általuk választott út lesz a rövidebb.
– Jó, akkor én balra megyek, te meg menj jobbra! – javasolta a fiú.
Így tették meg az utat akkor, s mikor a kilátónál végre találkoztak, alig várták, hogy kibékülhessenek. Azt, hogy valójában melyik út a rövidebb, azóta sem tudták meg.
– Tudod mit? – kérdezte hirtelen a férfi. – Járjunk a végére ennek a dolognak! Szerintem balra volt rövidebb, szerinted jobbra. Menjünk most is külön, és mérjük meg, merre mennyi az út!
Azzal vette is elő a mobilját, pár gombnyomás, és a kütyü máris készen állt a megtett út mérésére. Ugyanez a művelet a nő telefonján is, egy gyors búcsúpuszi, egy cinkos összekacsintás. Indulás után egyikük sem nézett vissza – pont, mint annak idején, ebben is hűségesen követték a huszonkét évvel ezelőtti eseményeket.
A férfi lassan lépkedett, időt akart hagyni a nőnek.
Felidézte magában a hajdani sétát: máig fájt az emlék, hogy akkor annyira dacos volt… Emlékezett, az első tíz méter után legszívesebben visszarohant volna, csakhogy a karjába zárja a lányt, de a büszkesége nem engedte. Bánta is volna ő, hogy melyik út rövidebb, vagy, hogy kinek van igaza a vitában, csak béküljenek ki végre, öleljék át egymást újra!
Az emlék annyira valóságos volt, annyira élő, hogy egy pillanatra megtorpant: jó ötlet volt most külön jönni? Hiszen nagyon szerette a feleségét, mindennél és mindenkinél jobban… Hátha fájdalmat okoz neki azzal, hogy annyi idő elteltével akarja bebizonyítani az igazát – még ha játék is ez az egész. Nem mindegy már?
Várta, hogy kiérjen a tisztásra, várta, hogy megölelhesse a lányt újra, úgy, mint rég. Már sietett.
Odaért a kilátó lépcsőjéhez, lepillantott a telefonjára. A kijelzőjén látta a megtett távot: ötszázhuszonöt méter.
Előzőleg nem árulta el a feleségének, de pontosan tudta, hogy a másik útvonal mennyi, megmérte már évekkel ezelőtt, mikor valamelyik fiával erre kocogott: ötszázhatvan méter volt. Tehát nekem volt igazam, állapította meg kicsit csalódottan, egyáltalán nem volt boldog ettől a győzelemtől.
A nő most lépett ki a fák alól, arca kipirulva, szemében vidám csillogás.
– Na, mennyi? – kérdezte pár lépésről.
– Hatszáztíz – válaszolta a férfi kényszeredetten, miközben kattintott egyet a telefon képernyőjén, hogy eltűnjön róla az áruló szám – pont hatszáztíz.
– Nekem hatszáztizennyolc, te nyertél!
– Mutasd a telefonod!
– Már lenulláztam, nem látszik. Mindegy, neked volt igazad!
Nem néztek egymásra, de mindketten pontosan tudták, hogy az ösvény nem hatszáztíz és nem is hatszáztizennyolc méter hosszú; s pontosan tudták azt is: nem tudnak egymásnak hazudni, egyszerűen lehetetlen, mert a másik azonnal érzi, ha nem az igazat hallja.
Átkarolták egymást, hosszan, nagyon hosszan álltak így.
Egymás válla fölött nézték a két ösvény kijáratát, a fák közt kanyargó kis utakat, nézték, és mindketten tudták: soha többet nem akarnak külön-külön végigmenni rajtuk; nem akarják bebizonyítani egymásnak, hogy igazuk van, de azt sem akarják, hogy a másiknak egy hazugság árán adjanak igazat.
Egyszerűen menni akarnak, összekapaszkodva; vándorolni, amerre az ösvény viszik őket, kézen fogva egészen addig, amíg célba nem érnek.
– Ötszázhatvan – suttogta a nő –, pontosan ötszázhatvan méter.
– Tudom – felelte a férfi. – Már régen tudtam. Az enyém pedig ötszázhuszonöt volt.
Most két kézzel megfogta a felesége vállát, kicsit eltolta magától, az asszony a kezére tette a kezét; és a két ember így nézte egymást hosszan, mint régi ismerősök, akik sok idő múltán találkoztak újra, és most keresik egymásban a régi vonásokat, az emlékeket, azt a valakit, akire ők jól emlékeznek ugyan, de valójában már az a valaki nincs itt, vagy ha itt is van, hát nagyon nehéz megint megtalálni.
A férfi most újra látta a fiatal lányt, akivel itt sétált órákon át; ám közben látta a gyerekei anyját is, az átvirrasztott éjszakák terhét, az ünnepeket és a hétköznapokat, betegségeket és tragédiákat, a felhők feletti szárnyalást és az összetört botorkálást a romok között; egyszóval látott mindent, ami csak belefér egy húsz éves vándorlásba.
A nő pedig látta, hogy újra a mindenre elszánt fiatal fiú áll ott előtte, az, akiben valaha úgy bízott, hogy eldöntötte: vele fogja leélni az életét. Tudta, hogy a fiú már férfivá vált azóta, de ettől furcsamód nem erősebb lett, csak valahogy rugalmasabb, mint egy fenyő, ami ugyan hajladozik és recseg-ropog a szélben, de nem törik ki… A bátor fiatal fiú mellett látta a bizonytalan, olykor utat kereső férjet; látta az apát, aki tudta: ő sem lehet tökéletes, mint ahogy senki sem az, de mindent elkövet azért, hogy a lehető legjobb férj és apa legyen.
Nem volt szükség szavakra, nem kellett bizonygatni semmit, minden világos volt, tiszta és egyszerű, mint minden, ami igazán szép.
Hallgattak visszafelé is végig, ötszázhatvan méter hallgatás volt ez, amelyben mégis több volt ötszázhatvan kimondott szónál… Azért, mert együtt lehettek, mert megadatott nekik az, hogy szerethették egymást, hogy volt kivel megosztani az utat, mind az ötszázhatvan métert.
És ennél sokkal, de sokkal többet is.
Baja, 2015
Fészbúk-bejegyzés: https://www.facebook.com/perspektivaknovella/posts/320393686804948
