– Miről írjak? – kérdeztem egy barátomtól nemrég. – Ajánlj valami jó témát! Alkotói válságban vagyok ugyanis… – tettem hozzá félig komolyan, félig viccesen.
Néhány nappal később összefutottunk, és a következőt mondta: – Írd meg, hogy hogyan kerültél a színházba!
Magamban sóhajtottam egyet… Kit érdekel, hogy egy szakállas, fiatalnak már csak jóindulattal nevezhető apuka hogyan került egy csapat gyerek és néhány felnőtt közé a Bajai Fiatalok Színházában? Talán senkit. Ám, ha valakit mégis: annak ajánlom a következő sorokat.
Eleinte távolról figyeltem őket. Ültem a nézőtéren előadásról előadásra, itthon pedig hallgattam fiamtól – aki a társulat tagja volt már akkor – a kulisszatitkokat.
Új volt nekem ez az egész, előtte nem volt színházi kötődésem, előadást sem láttam túl sokat.
Emlékszem, az első, ami feltűnt, hogy ezek a gyerekek dolgoznak. Keményen, kitartóan, vidáman vagy néha rosszkedvűen, lelkesen és kevéssé lelkesen: de dolgoznak. Ez tetszett nekem.
Mert én azt gondolom, hogy dolgozni jó. Sőt, azt is hiszem: ha valaki megtanul dolgozni, majdnem mindegy, hogy milyen területen teszi ezt. Lényeg, hogy felelősséggel és legjobb tudása szerint végezze el a rábízott munkát. Ha valakinek pedig megadatik az, hogy ezt gyerekként, merő szórakozásból tegye: az már szinte túl szép, hogy igaz legyen.
Teltek-múltak az évek, lassan kezdtem megismerkedni mindenkivel a „csapatból”, szorgalmasan írogattam belső használatra szánt kritikáimat, sőt, megesett, hogy előadás után bekukkantottam a függöny mögé is.
Aztán egyszer csak ott találtam magam a színpadon, a „Holt költők” előadás Anderson apukájaként, jól szabott ’50-es évekbeli öltönyben. Mellettem állt szerepbeli feleségem, aki a valóságban óvónő, és darabbéli fiam, aki pedig rezidens orvos a helyi kórházban. Néztem a többi szereplőt, együtt izgultam velük a takarásban minden jelenet előtt, és nagyon tetszett az egész. A premier után fogalmaztam meg a következő sorokat:
„Állsz a rivaldafényben. Szó szerint. Egy hete még nem tudtad, mi is pontosan a rivaldalámpa, már tudod. Ami lentről és szemből világít. Továbbá ilyen szavakat használsz: rendezői bal, jobb ügyelő, bal hátsó járás, horizont.
És élvezed, nagyon élvezed.
Tetszik a sürgés-forgás, a munka, a csapatjáték. Játék? Játék. Szín-játék. Tükör a valóságnak.
Nem valóság, nem az, de tükör. És a tükör – a valóságot mutatja. Fordítva, kicsit más nézőpontból, de a valóságot.
Aztán hazamegyünk, dolgozunk, tanulunk: élünk tovább.
De elviszünk valamit, mi is elviszünk, és reméljük, a nézők is kapnak útravalót. Valamit, amit itt lehet elmondani a színházban, szavakkal, játékkal, tánccal, élettel. És szívvel.”
Egy évvel később, a „József” előadás premierje után pedig arra gondoltam: ha valaki nekem azt mondja pár évvel ezelőtt, hogy őszre festett hajjal és szakállal, ókori köntösben, a lábamon saruval Jákobot fogok játszani a színpadon négyszáz nézőnek, hát minimum kinevetem…
És mégis: itt vagyok, kezemben egy pezsgőspohárral állok a színpad szélén, nézem ezt a tarka csapatot a premier utáni önfeledt ünneplésben.
Próbáltam megfogalmazni magamban, hogy mi az, ami leginkább ideköt. Nem csak engem, mindenkit, aki része ennek a kalandnak, aki velem együtt úgy döntött, hogy szabadidejének egy részét (nem is kis részét!) a színházra szánja.
Azt hiszem, megtaláltam a választ.
Jó együtt dolgozni. Jó részese lenni valaminek, hozzátenni a magam pici szerepét ahhoz, ami csak sokak munkájától működik. A mai kor individualista emberének szokatlan gondolat ez; a színpadra kiálló, tehát szükségképpen szerepelni vágyó egyénnek pedig már-már tudathasadásos állapot, hogy nem az ő játéka a legfontosabb. Pontosabban: nem csak az ő játéka fontos, hiszen lehet valaki bármilyen jó a szerepében, ha a partnere rossz, a végeredmény kevés lesz – és ez természetesen fordítva is így van.
A jó színész nem akar jobb lenni társainál, ellenkezőleg, azon dolgozik, hogy a társai legyenek jobbak nála. Ha szerepe szerint ki is tűnik egy-egy pillanatra, tudja, hogy a labdát tovább kell adnia, nem jó az, ha egy ember cipeli a vállán az egész előadást. Olyan ez, akár az élet…
Színház az egész világ.
(Shakespeare: Ahogy tetszik, II. felv. 8. szín. Fordította: Szabó Lőrinc)
És színész benne minden férfi és nő:
Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár
Életében…
…fellépünk és lelépünk, játsszuk a szerepeinket legjobb tudásunk szerint. Közben nem feledkezhetünk meg arról, hogy ezen a színen sem egyedül vagyunk. Öregek és fiatalok, tehetségesek és kevéssé tehetségesek, egészségesek és betegek, ünneplők és gyászolók, bátrak és gyávák együtt, mind-mind itt tülekszünk ezen a hatalmas forgószínpadon.
Egymást kellene segíteni, kihozni a másikból a legjobbat, hogy az előadás működjön, megérteni végre azt, hogy egymásra vagyunk utalva, hogy nem elég egymás mellett élni, együtt élve és egymást támogatva tudunk csak előre jutni.
Megyek fel a csigalépcsőn az öltözőbe, kalapom és kabátom felakasztom a fogasra, köszönök jobbra-balra. A jelmezeket elrendezem, hozok egy kávét a büféből, leteszem az öltözőasztalra, ahol már vár egy kézzel írott üzenet: „Üdv újra a csapatban!”
Hazaértem.
Baja, 2015
