Fénysugár5 perc olvasási idő

Szeretem az arcokat nézni.

Lopva, hogy ne lássák meg; nyíltan, vállalva, hogy kíváncsi vagyok; a szemem sarkából egy villanásnyi időre; olykor fürkészőn, csaknem tolakodóan. Arcpirító szokás, tudom.

Ember-arcokat látok, embereket az arcok mögött, arc mögé bújt vagy az arcukkal is mindenestől magukat vállaló embereket; sorsokat, érzéseket, hangulatot, derűt és borút  – persze nem mindent látok egyszerre ezekből, türelem kell ehhez, no meg szerencse is, és a megfelelő pillanat, legjobb, ha az, akinek az arcát nézed, nem veszi észre, hogy figyelsz, akkor nem játszik neked, természetes marad – bár a maga nemében természetes a játék is, ahogy megváltozik a kifejezés, a tekintet abban a pillanatban amikor észreveszi, hogy fürkészed – és néha, nagyon ritkán két figyelő pillantása akad össze, ilyenkor a gondolatfelhők szinte láthatóan megsűrűsödnek, lehet, hogy csak egy másodperc az egész, de a két ember úgy megy tovább, hogy órákig van gondolkodnivalója.

Mostanában nehéz dolgom van az emberekkel, pontosabban mondva, az arcokkal: maszkos nőket és férfiakat látok mindenütt, boltban, villamoson, színházban, templomban, iskolában, parkokban, egyszóval: úton-útfélen. Ismerősök mellett simán elmegyek, ismeretlenekere ráköszönök, megzavar ez az új módi, a félarcú emberek félismerősök és félismeretlenek, én pedig a magam fél arcával félig vagyok nekik ismerős, látom, sokan nem tudják, hogy kellene-e nekik azonosítaniuk ezt a homlokot és szempárt, vagy most nem látnak először ők is engem, de biztos, ami biztos, visszaköszönünk egymásnak, és már ismerősök is lettünk, két maszkos, félarcú ember.

Ez megnyugtató, talán mégsem vesztünk el igazából, elvégre eddig is rejtőzködtünk a saját arcunk álcája mögött. Most a látható álarc mögött kitárulkozunk, látom, ahogy a szembejövő rámnéz, a tekintetünk találkozik, ő tele szájjal mosolyog a maszk alatt, tudja, hogy ezt nem láthatom, biztonságban van, visszamosolygok rá, és egyszerre érjük meg: a szemünk elárult minket, mert a szemek tudnak igazán mosolyogni, a maszk alatt nincs semmi, ami igazán fontos lenne.

Ezek a szemek sokáig kísérnek, bár ez így nem teljesen igaz, nem tudnám pontosan leírni vagy elmesélni, hogy mit láttam, a színében sem vagyok biztos (meleg, barna szempár volt, de talán csak ezért erre emlékszem, mert meleg és barna szempárt akartam látni, egyébként lehetett akár fekete is vagy kék, netán zöldessárga), nem a fizikai megjelenés volt fontos, hanem a tekintet, ami mindig több, mint maga a szem, az ilyen tekintetekben néha egy egész élet van összesűrítve, gondoljunk csak az afgán lányra a híres portréról, aki egyetlen pillantásával az egész világot vádolja; vagy Mona Lisára, akinek rejtélyes tekintete ránk szegeződik, akkor is, ha el akarnánk szakadni tőle.

Én vidámságot és életigenlést láttam a rám mosolygó nő tekintetében, meg valami cinkos üzenetet is, hogy lám-lám, itt vagyunk a maszkjaink mögé zárva, de azért élni jó, odahaza minden rendben van, (már amennyire a dolgok mindenestől rendben lehetnek), a gyerekek egészégesek, a lakásfelújítással végeztünk,  anyagi gondok nem igazán nyomasztanak (vagy ha igen, hát majd megoldjuk azokat is, persze, most semmi nem biztos ezen a téren, hiába, ez egy ilyen év), a mama túl van a műtéten, rutinműtét, igen, de ebben a korban nem egyszerű az sem, pláne most, mikor  az egészségügyben minden a feje tetejére állt. Azt hiszem, ezt láttam.

Lassan sétálok tovább. Békés, kora őszi napsütés vesz körül, a fények gyönyörűek ilyenkor, a lapos szögben beeső napsugarak szelíden találnak utat oda is, ahová a nyári verőfény a maga erőszakos közvetlenségével képtelen eljutni – a bokor alatt heverő, félig kinyílt tüskés vadgesztenye meleg, bársonyos barna magján megcsillan a halványvörös ragyogás, amott, a tűzvörös, barna és okkersárga levelekből álló lombkupac mellett egy gomba hetykén féloldalt csapott kalapja alá óvakodik be egy kósza fénynyaláb. Egy kavicsot rugdalok magam előtt szórakozottan, buta szokás, talán gyerekes szokás, de könnyebb így gondolkodni.

Jó lenne leültetni egy nagy asztal köré az embereket, figyelni egymásra, beszélgetni igazán, nagyokat hallgatva közben, és kíváncsian figyelve. Jó lenne, ha igazán érdekelne mindenkit, hogy ki van a maszk alatt, ha megpróbálnánk megfejteni, hogy ki az az ember, akit mellénk sodort az élet. Jó lenne, ha nem éreznénk azt folyton, hogy mi mindent tudunk, és mindent jobban tudunk; újra meg kellene tanulni kérdezni, kérdezni úgy, hogy a választ meg is hallgatjuk. Vitázni is érdemes olykor, de nem a győzni akarás mindent leromboló attitűdjével, hanem óvatosan, mérlegelve, hogy megeshet az is: nem nekem van igazam. Jó lenne megkeresni együtt azt, ami közös bennünk, élni azzal az ajándékkal, hogy emberek vagyunk mindannyian, rácsodálkozni, hogy mennyi közös van bennünk, és mennyire kicsinyesek tudunk lenni olykor. Jó lenne észrevenni a jót, nevetni együtt vidám semmiségeken, és nem rémisztgetni egymást a rosszal, ami úgyis jön, mert jönnie kell, mivel  elkerülhetetlen. Jó lenne beengedni a fényt akkor is, ha most máshonnan és másként ragyog ránk, nem visszasírva azt, ami elmúlt, mert el kellett múlnia…

Tudom, ezek naiv, szentimentális gondolatok, egy kavicsot maga előtt rugdaló, az őszi naplemente fényeitől kissé elbódult ember vágyálmai. Elég egy felhő, ami eltakarja fényt, és a homályban újra valóság lesz a régi mondás: ember embernek farkasa; dacosan elfordítjuk a fejünket, ha bárki ránk merészelne pillantani, konokul védjük életünk vélt vagy valós értékeit, mert megtanultuk jól, hogy csak az erős győz, és egyébként is: egyedül vagyunk széles e világon.

Újabban a szemeket szeretem nézni.

Lopva, hogy ne lássák meg; nyíltan, vállalva, hogy kíváncsi vagyok; a szemem sarkából egy villanásnyi időre; olykor fürkészőn, csaknem tolakodóan. Szemtelen szokás, tudom.

Ember-szemeket látok, és én még mindig nem adtam fel: keresem az embert a szemek mögött.

Baja, 2020/10/24

Ugyanez a fészbúkon: https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=2773963396211931&id=1634642770144005

1
0

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük