Stílusgyakorlat Lackfi János kreatív írás csoportjában #11
(A cím kötött, a téma, a terjedelem és a stílus előre meghatározott)
– Tessék, itt Nagy Béla.
– Halló, én vagyok, a Zolit keresem!
– Nagy Béla vagyok, milyen ügyben hívott?
– Hát nem is tudom, én igazából a Zolit… Nincs ott a Zoli?
– Nem, nincs itt.
– Ja, mindjárt gondoltam, mert nem ő vette fel, de ugye nem rossz számot hívtam?
– Nézze, biztosíthatom róla, hogy ez egy nagyon jó szám. Mindenki ezen ér el, aki akar tőlem valamit.
– Ja, értem, persze, ez jó! Tényleg vicces. Akkor a Zolit tudná adni esetleg?
– Nem, valóban nincs itt. Én viszont ráérek, tulajdonképp beszélgethet velem is.
– Hallottam, hogy a Zoli fedeztetné a kancáját. Nekem ugye van egy csődöröm, vagyis tulajdonképpen a lányom csődörje, na, nem úgy értem, szóval egy ló, ami fiú és nem lány, és ez a ló a lányom lova, igaz, én vettem neki; aztán gondoltam, hogy megkeresem a Zolit, mert akkor mégiscsak családban marad ez a pároztatós dolog, mert nekem a Zoli felesége másodunokatestvérem apai ágon, mármint nekem apai, neki anyai, de ez nem olyan fonto-
– Elnézést, hogy félbeszakítom, tényleg nagyon érdekes, de mondtam már, hogy nem tudom adni a Zolit, tulajdonképpen be kell vallanom, hogy nem is ismere-
– Ugyan, ne szabadkozzon, olyan nagyon én sem ismerem ám, csak emlékszem, hogy a dédiéknél milyen marha jókat nyaraltunk együtt, képzelje, a számát is a dédike adta meg, nem fogja elhinni, tavaly volt százegy éves, de még úgy vág az esze, hogy na! A telefonszámot is azonnal diktálta, fejből!
– Ez valóban fantasztikus, említettem már, hogy szívesen beszélgetek magával, szeretem az érdekes embereket. Mi van azzal a csődörrel?
– Na éppen ez az, meg is tárgyalhatnánk mi ketten, nem kell ehhez a Zoli, nem igaz? Szóval ez a csődör elég kicsi ám, és nem tudom, hogy a Zoli kancája mekkora, mert ugye, ha nagy a méretbeli eltérés, akkor nem biztos, hogy sikerül.
– Ez a kanca tényleg elég nagy, vad is, ideges is, engem az indiános könyvek musztángjaira emlékeztet.
– Tessék, nem értettem jól, mekkora?
– Hát olyan lóméret. L-es, körülbelül.
– L-es… Akkor az a miénkhez nagy lesz! Lehet, hogy mégis meg kellene kérdezni a Zolit, mikor ér vissza?
– Ugyan, két felnőtt ember csak el tudja dönteni két állatról, hogy kompatibilisek-e.
– Jaj, ne vicceljen, ez teljesen egészséges ló, mondjuk amennyibe került, legyen is, amúgy meg látta az állatorvos, ennek biztosan nincs ilyen komplementriál… izé, ez a kompotenses szindrómája.
– Akkor jó. Zoli kancája is roppant egészséges. Ne aggódjon, megoldjuk. Máris támadt egy ötletem! Ásunk egy gödröt, mondjuk olyan jó térdig érőt, és beleállítjuk a Zoli kancáját, aztá-
– Zsuzsi!
– Mi a bánat van?!
– Eszembe jutott a lónév! Zsuzsi! Múltkor mesélte a Zoli haverja, hogy mikor a Zoli vette a kancát, csak annyit mondott: „Zsuzsi, mutasd a fogaid”, erre a felesége pofán vágta, mert képzelje, őt is Zsuzsinak hívják… A dédike után kapta a nevét.
– Igen, értem! De térjünk talán vissza a lovakhoz, szóval a gödörben áll majd Zsuzsi, a kanca, és akkor a maga csődörét, akarom mondani a lánya lovát máris pozícióba hoztuk.
– Aha… és ez működik?
– Garantálom.
– Honnan tudja ilyen biztosan?
– Olvastam a Nagy Indiánban.
– Most szórakozik velem?
– Dehogy. Halálosan komolyan beszélek. De nyugodtan kérdezze meg Zsuzsi nénit is, a dédikét. Úgyis beszélnie kellene vele.
– Beszélni? Miért?
– Kérje el a Zoli számát újra. Én meg el is búcsúznék, eddig értem rá, köszönöm a vidám perceket! Viszhall!
– Várjon, csak egy pillanat!
– Igen?
– Mondja meg a Zolinak, hogy legyen a gödör inkább olyan combközépig érő! Tudja, tényleg elég kicsi a lányom pónija.
Baja, 2021/11/24
Ugyanez a fészbúkon: https://www.facebook.com/perspektivaknovella/posts/267204655457185
