Kényes téma4 perc olvasási idő

[Stílusgyakorlat Lackfi János kreatív írás csoportjában #9]
(A cím kötött, a téma, a terjedelem és a stílus előre meghatározott)

Amikor szembejön velem valaki, aki nem nyomorék – márpedig ez elég gyakran előfordul, tekintve, hogy az emberek túlnyomó többsége nem béna, nem fogyatékos, nem mozgássérült, sőt, többnyire viszonylag jól látnak és hallanak is -, szóval, ha konkrétan szembejön valaki, aki rendesen a két lábán jár (estleg ugrándozik, ha nagyon vidám felnőtt, vagy egy gyerek történetesen, sőt, minősített esetben egy vidám gyerek, az sem ritka, főleg a nem nyomorékok között, bár ez utóbbi összefüggés tudományosan nincs bizonyítva, sőt,  jobban belegondolva, lehet, hogy nem is létezik ilyen korreláció), nem kerekesszékben ül, mint én, és nem tolókocsiban, mint a Jolánka, akinek hiába hívják kerekesszéknek a járgányát, azt bizony tolni kell, mert Jolánkának a keze sem mozog, szóval ő halmozottan korlátozva van a mozgásában, ezért az ő kerekesszéke tolókocsi; tehát, amikor egy ilyen épkézláb ember szembejön, sose tudom, hova nézzek.

Nem illik megbámulni azokat az embereket, akik mások, így tanította anyukám, és éppen ez okból kifolyólag én nem tudom, hogy hova nézzek, ha más jön velem szembe mondjuk az utcán, és ki jönne, ha nem más, én magam ugye ritkán jöhetek szembe magammal, ez esetleg akkor történhetne meg, ha egy nagy tükör előtt ülnék a járgányomban, és folyamatosan hajtanám előre, de ez tényleg elég kevés alkalommal fordulhatna elő, és akkor sem a nyílt utcán. Persze, ha lesz rá mód, kipróbálom, akkor megbámulhatom magam alaposan, és nem lesz gáz, mert én nem vagyok más, csak éppen kihívásokkal köszködöm térbeli pozícióm megváltoztatásának gyakorlati megvalósításával kapcsolatban.

Ez a megbámulós kérdés egyébként elég agyafúrt, semmi logika nincs benne, mindannyian kíváncsiak vagyunk, naná, hogy arra, aki nem mi vagyunk. A kiscsávók meg kislányok legalább őszinték, amikor megbámulnak, ahogy szembejövök velük (úgy értem, ők jönnek szembe, én meg gurulok feléjük, persze az is jövés ha onnanfelől nézi az ember), a kiscsávók meg kislányok szülei, vagy akik velük vannak és nem gyerekek, azok csak a szemük sarkából néznek nyíltan, vagyis ők azt hiszik, hogy nem látom, de nyilvánvalóan megbámulnak és sajnálnak ezerrel, esetleg a kiscsávók és kislányok fülébe súgják, amikor elrángatják a közelemből őket, hogy „ne bámuld, mozgássérült” és közben azt gondolják, ami onnanfelől nézve  a valóság, hogy egy nyomorék jön szembe az ő egészséges családjukkal. Micsoda pofátlanság.

Persze én és ők az nem olyan érdekes, de jöhetne szembe egymással egy hallássérült – akár az öreg Beethoven -, egy látássérült, aki egészen vak – lehetne szintén zenész, például Stevie Wonder -, meg egy igazi kripli, fizikailag minimum három-, de inkább négyhás – mondjuk Nick Vujicic, akit szintén sokan ismerhetünk, hiszen törzsvendég Magyarországon.

Tehát ők hárman jönnének egymással szembe – nem teljesen szembe persze mind a hárman, hanem mondjuk a pontosság kedvéért egymással egyenként százhúsz fokot bezárva, és ott, a képzeletbeli metszéspontban nagyon is valóságosan, fizikailag is találkoznának, repítené őket a lendület meg a tehetetlenségi erő, igazi, végzetszerű találkozás lenne ez, hiszen az első  nem hallaná a másik kettőt, a második nem látná, a harmadikat meg csak vinné a szíve; aztán ott feküdnének egymás hegyén hátán egy kupacban, és kezüket lábukat tapogatnák (már, akinek van), és nyögdécselnének vagy szitkozódnának, ki-ki a maga temperamentuma szerint,  de  mégse lenne egy ép embertársunk sem, aki azt merészelné mondani erre a látványra, hogy ez kérem, egy rakás szerencsétlenség.

Baja, 2021/11/09

Ugyanez a fészbúkon: https://www.facebook.com/perspektivaknovella/posts/256964559814528

0
0

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük