Kinga a földön hasalt, előtte hevert egy nyitott szaloncukros doboz. Az a régi zselés, három stilizált fenyővel és narancsszínű hópelyhekkel a fedelén. A doboz sokkal nagyobb izgalmakat rejtett, mint ha édesség lett volna benne: telis-tele volt fényképpel.
Kinga nem most ismerkedett először ezekkel a fotókkal: már pici korában is megengedte a Mama, hogy végignézze őket. Megbízható kislány volt, rendes, az a fajta, aki mindig vigyáz a dolgaira, nem kellett hát félni, hogy kárt tesz az emlékekben; óvatosan, a szélüknél fogta meg a képeket, ahogy tanították, s elmélyülten tanulmányozta az ismeretlen arcokat.
Néha kérdezgette a mamát, szerette tudni, kiket lát a képeken. Többnyire be is érte a rövid válaszokkal, elég volt az, hogy a mosolygós, fiatal lány Anya, akit a mama persze Angélának hív, a fekete németjuhász kutya Néró, a bajszos bácsi pedig Papa; a jókedvűen mosolygó középkorú nőről pedig senki nem tud semmit, csak ottragadt valahogy a rögzített pillanatban – talán a szomszédék vendége volt, esetleg egy rég elfelejtett utcabelijük, akivel összefutottak a ház előtt, ahol a fénykép készült.
Jó volt itt hasalni újra, elmerülve az ismerős ismeretlenek és ismeretlen ismerősök között, rakni egyik képet a másik után, nézni, forgatni, egyre több és több részletet felfedezve rajtuk. Kinga szerette, hogy a képek nem időrendben vannak, Anya néha egész picike volt rajtuk, időnként pedig majdnem olyan öreg, mint most, a valóságban. Időrendben, ezt a szót a felsősök tanító nénijétől hallotta, a folyosón magyarázta a gondnoknak, hogy a tablókat időrendben tegye vissza a falra, ahogyan festés előtt is voltak. Kinga megjegyezte a szót, aztán Apa otthon elmagyarázta: ez azt jelenti, hogy a képek közül a legrégebbit rakják ki először, aztán sorban a többit, nagyjából úgy, mint ahogyan ők a második Á-ban állnak a tornasorban. Csak itt nem a magasság számít, hanem a kor. Apa jól tud magyarázni, mélázott el Kinga.
Időrendben. Idő-rend. Vajon Anya is sétált a Mamával az utcán néha? Ilyen kép nincs, többnyire beállított fotók vannak: Anya az iskolában, Anya a karácsonyfa alatt, Anya a húsvétra kapott bicikli nyergében ülve, rövid szoknyácskában – de olyan nincs, ahol Anya és a Mama sétálnának együtt. Vajon Anya, mikor még csak Angélának hívták, szeretett a Mamával sétálni? A kislány most új játékba kezdett: kivett minden képet, amin Anya rajta volt, és megpróbálta őket sorba rendezni.
Anya babakocsiban. Nem, nem ismerte meg, de a Mamát, aki tolta, igen. Valószínűtlenül fiatal volt a képen, hunyorogva nézett a kamerába, nyilván szembe sütött a nap. Ez az egy majdnem sétálós kép volt, de azért nem az igazi: Angéla még nagyon pici, nem is látszik igazán, eltűnik a takarók között.
Kingának volt egy halvány emléke arról, hogy ő maga ül egy babakocsiban, Anya tolja, időnként megállnak egy-egy ismerősnél, ahol róla beszélnek, és őt nézik. Majdnem-emlék volt, nagyon ködös, nem is tudta, hogy nem csak odaképzelte-e magát a kis Angéla helyére, Mamát pedig Anya helyére; mindenesetre, ha behunyta a szemét, látni vélte kettejüket, ahogy a fiatal gesztenyefák alatt sétálnak. Az jó lehetett.
Mostanában is sétálnak Anyával, persze babakocsi nélkül, másodikos nagylány már az anyja kezét sem kellene, hogy fogja. Most is megállnak minden ismerősnél, ahol Angéla büszkén bezsebeli a barátok dicséreteit, de mindig hozzáteszi: ne a gyerek előtt mondják, még a fejébe száll a dicsőség. Kinga hallgat, és szégyelli magát, amiért ő a dicséretet sem tudja helyén kezelni. Aztán továbbmennek, szó nélkül, egyik sarok a másik után tűnik el mögöttük, s mikor felérnek a lakótelepi lakásba, Anya csak ennyit mond: „A leckédet rendesen csináld meg, ne úgy, mint múltkor, és legközelebb, ha sétálunk, ne rugdosd a gesztenyéket. Jó lenne, ha megtanulnál végre vigyázni a dolgaidra!”
De most Anya nem mond semmit, nincs is itt, csak a dobozban és a padlóra terítve; lassan sikerült minden képet időrendben kirakni a szőnyegre, egész sok van, a fikusztól a konvektorig érnek, a végén Apa is megjelenik, komolyan, derűsen néz, anya kezét szorongatja, látszik, nagyon szereti. Apa mindenkit nagyon szeret.
A kislány nyújtózkodik, hogy az utolsó képet is a helyére tegye, a mandzsettája beleakad egy fotóba, a kép meglibben és visszaesik a szőnyegre a hátával felfelé; az a kép, amin egyszerű ünneplős ruhában a húszévesforma Anya kapaszkodik a harmincéves Apa karjába, egy nagy teremből lépnek ki éppen, erre emlékszik Kinga, nem is kell visszafordítani a lapot, mióta ismeri a betűket, mindent elolvas, a bejárat fölé van írva: „anyakönyvi hivatal”, itt volt az esküvője a szüleinek.
A kép hátulján kék tintával dátum: 1977 november 10.
Én 1974 májusban születtem – döbben meg a kislány.
A Mamához szalad, megszokta, hogy kérdezzen, és tudja, hogy a Mamára mindig számíthat.
Most, először életében, csalódnia kellett.
De miért lett a Mama hirtelen olyan rosszkedvű? Miért kapta ki a kezéből olyan gyorsan, csaknem durván azt a fotót, és miért pakolta el rögtön az összes képet? És vajon miért volt Anya esküvője három évvel az ő születése után?
Sétálnak hazafelé, anya és lánya. Kinga lopva az anyja arcát fürkészi, ezt az elgondolkodó, sokszor szigorú arcot. Mi lenne, ha megkérdezném őt is a képről? Nem lehet ez olyan nagy dolog, biztosan elmagyarázná. Tévedés, valaki elírta a dátumot, ezt mondta Mama. Igen, Anyát is feltétlen meg fogom kérdezni.
A kislány szórakozottan rugdal egy gesztenyét maga előtt, de mielőtt a sarkon befordulnának, anyja keményen megszorítja a kezét, összeráncolt szemöldökkel maga után rántja.
A gesztenye ott marad a szemetes tövében, ahonnan egy jól irányzott pici lökéssel simán rá lehetett volna fordítani a hazavezető útra, majd óvatosan hazagörgetni.
Kinga engedelmesen lépkedett Anya mellett, és úgy döntött, hogy egyelőre biztosan nem hozakodik elő a kép kérdésével.
Baja, 2021 október
Ez az írás a most készülő hosszabb lélegzetvételű munkám egyik részlete.
Mit lehet tudni erről az éppen formálódó regényről?
Először is: készül. 
Másodszor: Kinga a főszereplője 
Harmadszor: nagyon remélem, hogy 2022 végéig, de legalábbis kettő éven belül a maga fizikai valójában is el fog készülni.
Negyedszer: köszönöm, ha addig is olvastok tőlem, megosztjátok a műveimet, kommenteltek, kérdeztek, írtok nekem – akár itt, az írói oldalamon, vagy a https://www.facebook.com/perspektivaknovella fészbúk oldalon.
Sokat jelent egy írónak (még ha amatőr is), ha vannak olvasói
