Azt mondják, ha az ember megöregszik, és feledékeny lesz, a gyerekkor emlékei már élőbbek, mint a későbbiek. Ez valóban így van, valahogy az élet elején szerzett benyomások beleégnek az emberbe, kitörölhetetlenül, jó és rossz dolgok egyaránt.
Egyedülálló vagyok.
Egyedül fekvő újabban, ez a pontos kifejezés, állásról már egy ideje szó sincs, fekvés, néha pici ücsörgés, de az is kínkeserves. Az egész alig fél éve kezdődött, egyszerűen leestem a lépcsőn, és eltört a lábam. Aztán alig kezdtem újra járni, kezemet törtem, majd egy hónappal később jött a combnyaktörés.
Hihetetlen, hogy ez velem történik, hogy velem is megtörténhet, velem, akinek fiatal korában soha egy csontja sem tört, aki beteg is alig voltam, most itt fekszem, néha lemosnak, ágytálaznak, tiszta pizsamát hoznak, ágyba kapom az ételt naponta háromszor és mindent összevetve egészen jó dolgom van, de mégis. Nem kellene így lennem, nem helyes az, hogy az ember csak feküdjék és semmi dolga ne legyen, hogy mosogassák és vizsgálják, hogy kedvesek legyenek vele és tiszta pizsamát adjanak rá ismeretlen emberek, nem, bár tényleg sok dolgot elfelejtettem már az életről, azt biztosan tudom, hogy ez nincs rendjén.
Nem vagyok ugyan teljesen egyedül, az ápolók, akiket a lányom szerzett nekem, egész nap itt vannak körülöttem, mégis, igazán csak magammal tudok beszélgetni, hosszú órákon át, éjjel és nappal. Valahogy furcsa ez a helyzet, erre az elmúlt sok-sok évben nem volt időm. Az elmúlt évek… fontosak voltak egyáltalán? Jó volt az életem? Nem tudom.
Első emlékem az, amikor nevelőszülőkhöz kerültem.
Állok az árvaház kopott kőpadlós folyosóján, emlékszem a csempe hidegségére, ahogy lábujjaimmal a fugát simogatom, félregombolt ingem csücskét gyűrögetve bal kezemmel. Jobb kezemben kis csomag, benne minden földi tulajdonom: egy váltás fehérnemű, egy szakadt füzet és egy ceruza. A kép belém vésődött, ma is látom nevelőapámat és nevelőanyámat, ahogy közelednek, látom fürkésző tekintetüket, és látom, ahogy az asszony leguggol előttem, rám néz. Az útra nem emlékszem, csak arra, hogy egyszerre otthon vagyunk, ülök egy rozzant asztal mellett, előttem egy tényér leves, némán kanalazom, szemben velem egy másik fiú ül, ő is eszik, erősebb és nagyobb nálam, kicsit talán félek is tőle.
Aztán csak ködös képeim vannak, alig-emlékek, de azt tudom biztosan, hogy attól a naptól kezdve nem éheztem és nem fáztam többé, és ami a legfontosabb: nem voltam egyedül. Azt hiszem, csendes gyerek voltam, hamar beilleszkedtem a család életébe. A hétköznapok nem voltak különösek, egyszerű falusi életet éltünk, olyant, amit a régi, 50’ –es évekbeli fekete-fehér filmeken bárki láthat. De a vasárnapok… ma is különös hangulat fog el, amikor visszaemlékszem ezekre az alkalmakra. Egyszerű, puritán imaház volt, ahová jártunk, fehérre festett, támla nélküli padokkal berendezve. Középen állt egy óriási jancsikályha, a fekete füstcső hosszan futott a mennyezet alatt, néhány dróttal felfüggesztve. A terem zsúfolásig megtelt délelőtt és délután is, külön ültek az asszonyok és külön a férfiak, mindenki a szokás alapján kialakult helyén. Én nevelőapám és bátyám közé kerültem, tarthattam az énekeskönyvet, bátyám tulajdonát, amit különös becsben tartott. Néha álmodom is erről, ahogy ott ülünk, az ének betölti a termet, komolyak és csendesek vagyunk, az ének után áhítattal hallgatjuk a laikus tanító prédikációját. Egy vers töredékére máig emlékszem: „Mikor leszáll az est, sötét jebántijeszt”, ez félelmetes volt és érthetetlen, a sötét önmagában is riasztó, hát még az ismeretlen „jebántijeszt”. Persze, ma már tudom, a sor így szólt valójában: „Mikor leszáll az est, sötétje bánt, ijeszt”, de hogy mivel folytatódott? Arra semmiképp nem tudok visszaemlékezni.
Azt hiszem, mind nagyon szerették volna, ha felnőttként megismerem az ő Istenüket, a Megváltót, ahogyan mondták. Talán, ha ottmaradok közöttük, ha élhetem tovább az ő életüket, megtudom a titkot, meghallom a csendben és az áhítatban a hangot, amit ők hallottak, de én elsodródtam onnan, az Isten és a Megváltó pedig ott maradt a fehér falak között, elmerült a múltban velük együtt, ahogyan olyan sok minden életem első tizenkét évéből.
Nem akartam elmenni tőlük, dehogy akartam, konok módon szembe szálltam a felnőttekkel, sírtam és ordítottam, de a jog és a törvény erre nem volt tekintettel: az asszony, aki a világra hozott és akit nem tudtam anyámnak nevezni soha, magával vitt; erősen szorította a kezem és csak mentünk, mentünk az állomás felé, én akkor gyűlöltem mindent és mindenkit, szerettem volna meghalni, szerettem volna valaki más lenni valahol máshol, nem pedig egy ismeretlen ember mellett gyalogolni egy ismeretlen jövő felé. Árvább lettem a kivert kutyánál a saját véreim között, a következő két évben négyszer szöktem meg és háromszor vittek vissza, utoljára csak azért nem, mert anyám végleg és visszavonhatatlanul lemondott rólam, én pedig egy javítóintézetbe kerültem, mint kezelhetetlen kamasz.
Jó volt az életem aztán?
Sejtelmem sincs, valahogy felnőttem és valahogy éltem, talán ugyanúgy, mint mindenki más, talán teljesen másképp, tényleg nem tudhatom. Akiket a barátaimnak neveztem, azokkal soha nem beszéltünk ezekről a dolgokról, pedig voltak igazi barátaim is, becsültük egymást és a magunk módján szerettük is, esetlenül és szégyenlősen, mint ahogyan óvodás kisfiúk szeretnek óvodás kislányokat. Fiatalon azt gondoltuk, hogy nem férfias ha másról is beszélünk, mint ami látható, később, mikor talán rájöhettünk volna, hogy ez nem így van, már megszoktuk ezt a helyzetet, és egyszer csak nem maradt senki, ezért beszélgetek mostanában magammal.
Nem is jól kezdtem a mesélést.
Tulajdonképpen lehet, hogy nem vagyok egyedülálló, van egy lányom. Igaz, külföldön él, ritkán látom, de most azt ígérte: hazajön néhány hétre. Meglátogat, így mondta a telefonban, megteheti, hogy pár hétig itt legyen, a kutyát addig a szomszédra bízza, más kötöttsége úgysincs. „Melletted leszek, apám, amíg (itt nyelt egyet gyorsan, de jól hallhatóan) lábra nem állsz.”
Várom a lányomat, már csak néhány nap és itt lesz velem. Furcsa ezt elképzelni, mert mióta elköltözött, nagyon ritkán jött haza és akkor is csak egy-két napra. Nyomasztotta a falu, a régi ház, vagy csak egyszerűen nem szeretett itt lenni, az ünnepekre sem jött általában, nem igazán kötötte ide semmi: éreztük ezt mindketten, így éltünk egymástól távol, ő tudta, hogy van egy apja, én tudtam, hogy él valahol egy lányom. Már nem fájt, talán nem is fájt soha igazán, sejtettük mindig, hogy mi ilyenek vagyunk, elkönyveltük magunkban ezt az állapotot, mint ahogy egy testi fogyatékosságot is elvisel ez ember: nem örül neki, de nem is bánkódik. Minek.
Most mégis hazajön, annyi évtized után, lehet, hogy főz is majd rám (nem tudom, tud-e főzni), talán beszélgetünk, két idegen, akiket csak a vér köt össze, egy öregember és egy középkorú asszony. Félek kicsit, nem tudom, mit mondhatnánk egymásnak, mindent elmondani nem lehet, arra egy teljes élet kellett volna, nem pedig pár hét; a semmiről beszélgetünk majd, mint mindenki mással tesszük, vagy csak sírunk együtt, eljátsszuk egymás előtt, hogy mi szavak nélkül is megértjük egymást, apa és lánya; esetleg megfogja majd a kezem, ha eleget olvasott ő is (nem tudom, szokott-e olvasni), akkor bizonyosan megfogja, ilyesmit az ember könyvekből tanul meg.
Azt mondta, hoz nekem majd valamit, egy igazi, hihetetlen meglepetést: „Apám, a múltad egy darabját, biztosan örülni fogsz neki”, ezt szó szerint így mondta, németes akcentusával, magyartalan hangsúlyozásával. Rejtély, hogy mi lehet az a darab a múltamból, pláne a lányomnál, főleg olyan, aminek örülhetnék is. A szórend lényeges vajon? Nem azt mondta, hogy egy darabot a múltamból, hanem a múltam egy darabját. Eh, mit számít, nyilván nem figyelt erre, a kutyájához is németül beszél, hallottam, ahogy a telefonból kiszólt neki: „Ruhe!”; mit törődik ő már a magyar nyelv szórendjével, egy darab a múltjából, a múltja egy darabja.
Ezen gondolkodom most, a múltam darabjain, a darabokban álló múlton, hogy van-e bármi, amit szeretnék én onnan, vagy hagyjuk az egészet, maradjon egyben, nem kellenek részek belőle, meglepetésként rámeső múlt-törmelékek, elég nekem a jelenemmel megbirkózni.
Kissé lázas lettem, azt mondják, tüdőgyulladás, no szép, a lányom este érkezik, most reggel van. Harminckilenc-kilenc, az ápoló hümmögve rázogatja a hőmérőt, később jön az orvos, fiatal ember, alig ötvenöt éves, harminc éve ismerjük egymást, néha beszélgettünk is, egyenes ember, szeretem ezt a típust.
– Nem küldeném kórházba, ha nem ragaszkodik hozzá. Itt is megvan mindene, este pedig jön a lánya is, jól tudom? Én meg szívesen benézek jövet-menet, nekem nem teher ez.
Bólintok, aztán becsukom a szemem, és inkább érzem, mintsem hallom, ahogy kilép az ajtón. Várom a lányom, várom, hogy meglepjen valamivel az élet, már csak erre gondolok, a múltam egy darabjára, nehéz a légzés, fáradt vagyok, álom és ébrenlét között fekszem, lassan közeledik az este, erről újra eszembe jut a régi ének: „Mikor leszáll az est, sötétje bánt, ijeszt”, és most sem tudom a folytatást, pedig érzem, hogy ez fontos lenne, igazán fontos.
A lányommal aztán minden másként lett, mint elképzeltem. Alkonyatkor érkezett, sötétedett odakint. Igaz, megfogta a kezemet, de nem úgy, mint aki könyvből tanulta, a mozdulat természetes volt, mesterkéletlen: egyik ember megfogta a másik ember kezét, mert ezzel akart elmondani neki valamit. Aztán egy fekete, öreg könyvet tett a mellkasomra, láttam a könyv gerincén az arany betűket, végigpörgette a lapokat, rongyos oldalak zizegtek a csendben, sokat forgatott, elsárgult bibliapapírra nyomtatott puritán énekek, az első lapon pedig mostohabátyám neve, kék tintaceruzával beleírva.
– Postán érkezett, s egy levél is volt benne. Bátyád akarta halála előtt, hogy ezt juttassák el hozzád, emlékszik, milyen szívesen tartottad gyerekkorodban. Aztán az örökösök el is felejtkeztek az egészről, évek múlva egy unoka fedezte fel a bácsi félretett dolgai közt, ő talált meg engem, s küldte el a könyvet. Örülsz neki?
Nem válaszoltam, valahogy tolakodónak éreztem a kérdést, sürgetőnek. Örülök-e a múltam egy darabjának? Fogalmam sincs. Ekkor eszembe jutott az ének.
– Keresd meg nekem… azt, amiben leszáll az est. És van benn jebántijeszt is. Nem, ne nézz ilyen rémülten, nem beszélek félre.
Aztán elmeséltem neki az egészet, a fehérre festett, támlátlan padokat, a jancsikályhát, a fekete kályhacsövet, és persze az éneket is. Komolyak voltunk, mindketten láttuk a tízévesforma kisfiút, ahogy büszkén tartja a bátyja könyvét, én ugyan ismertem jól valamikor nagyon régen, de a lányom most láthatta először; és találkoztunk a rémisztő jebántijeszttel is, együtt kellett szembenézni azzal, hogy leszáll az est; és tényleg, odakint már sötét lett, az ég is felhős volt, puha, bársonyos sötétség lepett el mindent, sötétség, ami egyszerre volt ijesztő és hívogató. Vacogtam a láztól, úgy néztem a fekete ablaktáblákat és a vaksötét felhőkön halványan átderengő hold fényét.
Lányom nagyon sokáig lapozgatta a könyvet, később elmesélte, hogy majdnem feladta már, látta, hogy én is el-el alszom, aztán mégis megtalálta. Egy ének harmadik versszaka volt, ezért nem volt egyszerű kikeresni, végig kellett olvasnia majdnem az egész énekeskönyvet. Azt hiszem, éjfél is elmúlt, amikor megszólalt: – Megvan, apám. Felolvassam?
„Mikor leszáll az est,
Sötétje bánt, ijeszt
Az éjszakában is tudom,
Hogy megvéd Jézusom”
Ahogy a lányom hangját hallottam, furcsa, idegen kiejtését és rossz, németes hangsúlyait, újra emlékeztem az egész énekre, tudtam a dallamát és a szövegét is, mind az öt versszakot, és biztos voltam benne, hogy ez a darabja a múltamnak most végleg a helyére került. Elaludtam.
Lányom bevallotta később: azt hitte, ez lesz az utolsó éjszakám, az arcomat nézte, ami szerinte békés volt és nyugodt. Azt mondta, egyre csak nézett a könnyein át, nagyon fájt a szeme az utazástól és a sok olvasástól, de néznie kellett, mert ezt az arcot akarta megőrizni, ezt a békéset és nyugodtat. És, hogy nem hitt a csodában addig, de akkor imádkozni kezdett, szerette volna, ha megvéd minket az éjszakában valaki; nem akarta elveszíteni az apját, akit most talált meg, érdekelni kezdte a tízévesforma kisfiú is, akivel most találkozott először, és azon gondolkodott, hogy vajon Jézus tényleg meg tud-e védeni engem az éjszakában.
Öt hétig maradt itt, pontosan ennyi kellett, hogy újra lábra álljak. Öt hét, ennyi kellett, hogy megismerjem a lányom. Öt hét, ennyi kellett ahhoz is, hogy mindketten megismerjünk Valakit, aki megvéd az éjszakában.
Ma már tudom, hogy többé soha nem leszek egyedülálló.
Baja, 2019
Az írás az Aposztróf – Corvin – a’Capella 2019. novallapályázatának különdíját nyerte el
