Stílusgyakorlat Lackfi János kreatív írás csoportjában #6
(A cím kötött, a téma, a terjedelem és a stílus előre meghatározott)
Keret nélkül
Bécike 34 évvel, 3 hónappal, 2 nappal és 1 órával később hagyta el ezt az árnyékvilágot, mint ahogy megszületett.
Az Isten háta mögötti falu szocreál stílusban épült szürke tömbjében, ahol a körzet egyetlen gyengeelméjűeket ápoló intézménye működött, egy csupasz villanykörte égett a folyosón. Írhatnánk azt, hogy mikor Bécike örökre lehunyta szemét, ez az izzó rebbent egyet, és a kis wolframszál egy tündöklő villanással elszakadt – ám tartozunk az igazságnak azzal, hogy bevalljuk: semmi különös nem történt ebben a nevezetes pillanatban.
Feri, az ügyeletes ápoló félhangosan káromkodott magában, szidta Bécikét, aki plusz munkát okozott neki, átkozta a főápolót, hogy pont ma éjszakára osztotta be őt, és magában lehülyézte a doktort, aki szerint a fiú állapota nem olyan vészes.
Igazán kihúzhatta volna a váltásig, morogta magában. Eljátszott a gondolattal, hogy „nem veszi észre” a halálesetet, de aztán elvetette az ötletet – az ilyesmi úgyis rendre kitudódik, no és a hozzátartozóktól is számíthat egy pakli cigire, üveg borra, vagy legalább egy ötszázasra.
Az anya egy szakadt autón érkezett valamelyik kis faluból, azon falvak egyikéből, ahol a kilátástalanságnak és reménynek, a nyomorúságnak és konok élni akarásnak különös matériája tartja csak össze a házak roskadozó falait és az emberi életeket.
A borostás szomszéd – akié az autó is volt – támogatta be Erzsikét a halott mellé. Az anya valóban szerette Bécikét, ő etette és pelenkázta harmickét éves koráig, ő virrasztott mellette minden tüdőgyulladás alkalmával, imádkozott érte, vitázott az orvosokkal és Istennel, mindaddig, amíg ereje és körülményei ezt engedték.
Most itt állt a mocskos matrac mellett, nézte a halott fiút, akinek a halálában semmi méltóság, semmi béke nem volt; egy összetört és tönkrement testet látott egy foltos lepedőn, furcsán kifacsarodott végtagokkal, semmibe bámuló tekintettel.
Ugyanúgy kellett elrángatni az ágy mellől, mint ahogy hetekkel később a kolumbárium elől elvonszolták; a nikotintól sárga ujjakat egyenként fejtették le temető rozsdás vaskorlátjáról és erővel tépték le az ágyról.
Egyébként Bécike elkésett a temetésről, pedig ott toporgott már sógor-koma-jóbarát, kitették a hangszórót, amiből Bódi Guszti mulatós zenéje áradt (mert azt szegény gyerek úgy szerette!), ott volt az intézmény igazgatója (pedig lett volna dolga máshol is), és ott állt az egyetlen ember, aki az anyján kívül őszintén gyászolta Bécikét: Dundus, a Down-szindrómás konyhai kisegítő.
Csak a temetkezési vállalat emberei késtek kissé, az előző szertartás elhúzódott, ezt mondták. Munkához is láttak egykettőre, az urnát a horgolt terítővel takart kisasztalra állították, nekitámasztották a fekete keretes fényképet, amin Bécike mosolygott, és igazán csak közelről lehetett látni, hogy folyik a nyál a szája sarkából.
Az önkormányzat megbízottja elmondta mindazokat a közhelyeket, amelyeket szükségesnek látott elmondani, felolvasta azt a verset, amelyről úgy vélte (tévesen), hogy a hallgatósága megérti; mindeközben kollégája szakavatott mozdulatokkal ragasztotta a műmárvány táblát Bécike új tartózkodási helye, a kolumbárium tizenkettes számú fülkéje elé.
A kérdésre, hogy a képet is falazzák-e be, Erzsikétől azt a választ kapta, hogy ne, haza szeretné vinni. Olyan vidám rajta a gyerek. Némi zavar csupán akkor támadt, mikor a fotót a hölgy kivette a keretből, s úgy nyomta a gyászoló anya kezébe. A keret mindig ugyanaz – jött a gyors magyarázat –, csak a képet vihetik el. Az benne van az árban.
Bécike portréját végül a gyászoló család ottfelejtette a kolumbárium tetején, s pontosan abban a pillanatban, amikor az anya a roskadozó vályogfalak között felkiáltott: „Bécikém, te legalább már jó helyen vagy!” a képet lefújta a szél, ott hevert a hervadó önkormányzati csokor mellett, s csendesen ömlött rá a kora tavaszi zápor.
