Nem tudom, hogy mi történik velem pontosan.
Egy órát látok a fehér falon, a mutatót bámulom, ugrik újra meg újra, másodpercenként egyet – ezt figyelem, hosszú perceken át. Hanyatt fekszem, valamiért úgy vélem, hogy nem tudok megmozdulni: ez az érzés olyan erős, hogy a fejemet sem fordítom el, csak a szememmel követem végig a bal kézfejemből kiálló infúziós cső útját. Az állványon löttyedten lóg a műanyag tasak, nem tudom kibetűzni, hogy mi van ráírva, átlátszó folyadék csöpög belőle lassan. Ahogy a szereléket nézem, a háttérben elmosódottan látom a faliórát is. A másodpercmutató ugrál, a csöppek hasonló ütemben szakadnak el a kis csonkról a tasak aljába szúrt adagolóban és kezdik meg rövid, alig pár centiméteres zuhanásukat. Ahogy a folyadékba érnek, apró fröccsenéssel miniatűr folyadékrészecskéket szórnak az átlátszó cseppszámláló tartály belső felére, amelyek aztán lassan lefolynak a kis henger oldalán – mindez nem folyamatos történés, hanem külön események sorozata: egyik csepp a másik után, lassan híznak a csonk alján, mintha erőt gyűjtenének az úthoz, külön-külön, figyelembe sem véve az előző pillanat történését. Minden csepp egy körülhatárolt kis valóság, a milliliter egy huszad része, egy fogható, mérhető adag, ami aztán lezuhan a többi közé, ott elvegyül és lassan megteszi útját a műanyag csövön keresztül a branülön át a vénáim felé. Csöpp-csöpp, takk-tak, csöpp-csöpp, takk-tak. A csöppek hangját csak odaképzelem, az óra ketyegését ellenben jól hallom. Azzal múlatom az időt, hogy a szemem fókuszát hol az órára állítom, akkor az infúziós szett egy alaktalan masszának látszik csupán, hol pedig a csöppekre figyelek, akkor eltűnik a másodpercmutató, csak egy halvány, elmosódott foltot látok a falon az óra helyett. Végül megtalálom a tökéletes megoldást: a csöppeket nézem, és közben a ketyegést hallgatom. Takk-takk, takk-takk. Így telik az időm, cseppenként, ritmus szerint, ketyeg az infúziós szett, az időcsöppek újra meg újra megkísérlik feltölteni az átlátszó cseppkamrát, de nem tudják, mert az idő elfolyik, a hajlékony, vékony csövön keresztül a branülig majd tovább az ereimbe. Ki időt nyer, életet nyer. Én időt kapok, intravénásan, – ez jár a fejemben, aztán eszembe jut, hogy talán meg kellene kérdezni valakit, hogy mi történt velem tulajdonképpen – ez az utolsó gondolatom mielőtt elalszom.
Arra ébredek, hogy mozog velem az ágy, tolnak a folyosón, ronda elsárgult álmennyezetet látok, összevissza futó rozsdás csöveket, lámpákat és wifi antennákat. Olyan az egész, mint amikor gyerekkoromban azt játszottam, hogy a leakasztott fürdőszobatükröt az állam alá szorítva leszegett fejjel néztem lefelé a tükrön át mennyezetre, így ami eddig fent volt, az hirtelen lent lett, mókás volt, a küszöböknél óriásit kellet lépnie az embernek, mert az ajtó feletti falszakasz a tükörben roppant magasnak, szinte átléphetetlennek tűnt, aztán meg kellett kerülni a mennyeztre szerelt lámpákat is, a legviccesebb pedig a három emeletes növénytartó kaspó volt, ami a tükörből nézve fordítva lógott, azaz dehogy lógott: a három vékony függesztőlánc egy ponton ért össze, ezen a csúcson állt most az egész miskulancia, páfrányostól, virágostól együtt. Ha aztán – még mindig a tükröt bámulva – felnyúltam és kicsit meglengettem a kerek, egymás után lógó kosarakat, akkor ez a csúcsára állított valami ijesztően inogni kezdett, majd lassan (a fordított világ logikája szerint legalábbis) legyőzte a gravitációt és megállt újra a láncok találkozási pontján.
Most hatalmas kerek lámpa kúszik a képbe, egy zöld lámpatest, aminek az alsó felén rengeteg különálló reflektor van; még nem kapcsolták fel, nem fénylenek ezek az üvegszemek, opálosan bámulnak rám a mennyezetről befüggesztett óriási, ufó alakú tányérról. Előre és oldalt pillantok: gépek, műszerek, monitorok, csövek, és szájmaszkos emberi arcok láthatók mindenütt. Hangokat hallok, gondolom, az eltakart arcú emberek beszélnek hozzám, az egyik közel is hajol, a szeme mosolyog, látom, hogy mozdul az arca a maszk alatt, hallom a szavakat is, de nem értem mit mond. Nem is nagyon érdekel, más köti le a figyelmem: a falon megpillantok egy órát, egy nagyon különös faliórát. Amíg a maszkos emberek körülöttem és rajtam matatnak, egyre csak azt a furcsa órát bámulom, aminek a másodpercmutatója nem ugrál, mint azt megszokhattuk, hanem megy, folyamatosan halad, nincs megállás, nincs erőgyűjtés a következő ugráshoz, csak a megállíthatatlan mozgás érzékelhető. Úgy tűnik, hogy ezzel sokkal tempósabbá válik az idő múlása, valahogy folyamatossá teszi, megszakítás nélkülivé, a mutató csak száguld körbe-körbe, pillanatnyi megtorpanás nélkül.
A bal kezemre pillantok, a mosolygós szemű doktornő most illeszti a branül csapjához a fecskendőt, majd – mialatt a tőlem jobbra eső műszerek kijelzőit nézi – pumpálni kezdi a folyadékot a tűn keresztül a véráramba. Újra a faliórát nézem, a másodpercmutató szakadatlanul mozog, hirtelen fémes ízt érzek a számban, közben arra gondolok: nincsenek csöppek, nincs pillanatnyi megtorpanás, nincs semmi, ami a folyamatot megállíthatná, az idő már visszavonhatatlanul felgyorsult, nem létezik visszaút, a mutató körbeért és minden bizonnyal újra körbe fog érni, a folyadék pedig áramlik tovább, feltartóztathatatlanul.
A kórteremben, ahol a műtét utáni heteket töltöttem, megint másféle óra függött a falon. A vasútállomások megszokott darabja volt ez, másodpercmutató nélküli időmérő szerkezet, ahol a nagymutató kerek hatvan másodpercig áll, és akkor, csakis akkor, minden percben egyszer fordít egy keveset az idő kerekén.
Huszonnégyszer hatvan perc egy nap alatt, körülbelül hatvanezer ugrás az elmúlt hat hétben. Hatvanezer időszakasz, amikor bármi megtörténhetett volna és ami azt illeti, elég sok minden meg is történt; hatvanezer újabb időtartam, ahol minden lépés ajándék, hatvanezer kérdés amire csak az idő adja meg a választ, valahol a gyorsan elröppenő vagy lassan letelő pillanatok valamelyikében; hatvanezer tanulási szakasz, hatvanezer türelemre szoktató perc; hatvanezer újabb kegyelmi pillanat, ami egyenként hullik bele az élet kavargó elegyébe, ott cseppekre hullik, hogy aztán újra összekeveredjék.
Taxival megyek a kórházból a repülőtérre, saját felelősségre orvosi kíséret nélkül utazhatok haza. Emlékeztetőül magammal hozok jó néhány vágást, szúrásnyomot és öltést a testemen, és három faliórát a bőröndömben: egy hagyományosat, ugráló másodpercmutatóval; egy olyant, amin a mutató szinte rohan körbe-körbe; és egyet, amelyik megfontoltan, percenként fordít egy keveset az idő kerekén.
Szeged, 2018 június 3.
