Akácokkal és gazzal benőtt sírkert… Arra biciklizek nap mint nap, a poros, gödrös úton, a régi zsidó temető mellett. Emlékezni próbálok, de nem nagyon van kire.
Mégis: eszembe jut a vak öregasszony, akihez nagyanyám és nagyapám járt jó harminc évvel ezelőtt. A zsidó néni, mindig fekete ruhában, ahogy fehér botjával tapogatózva jön-megy a házban. A kertben kapálgat nagyapám, Mama odabent tesz-vesz. Nem tudni, honnan ismerik a nénit, valahonnan a – számomra legalábbis – ködbe vesző régmúltból.
A zsidó néni, aki vak. Ezért aztán segítünk neki. Én nem látom rajta, hogy zsidó lenne; egy fekete ruhás öregasszony, fehér bottal: ezt látom csupán.
A kapu mellett húzós csengő, a szobában horgolt terítő a kisasztalon, rajta művirág, mellette üveg nélküli vekker.
– Hogy ki tudja tapogatni az időt! – mondja nagyanyám.
Kitapogatni az időt… Azt kellene, kitapogatni, megkeresni óvatos, matató ujjakkal, hogy most mennyi
Eszembe jut nagyanyám régi, nehéz porcelán tányérja, amit féltve őrzött.
– A naccságától kaptam – meséli –, ott szógáltam. Tizenkét éves voltam, mikor elküldtek hozzájuk, a naccságához, meg az úrhoz. Nagyon szerettek, ezt ők adták ajándékba. De aztán elvitték őket…
Ezt nem értettem. „Elvitték őket a gázba, meg másokat is. Mindenkit.”
Évek teltek el, amíg a szavak számomra is alakot öltöttek, évek, amíg felfogtam: vannak olyan borzalmak ezen a világon, amit nem lehet igazán megérteni. Átélni, azt lehet, beszélni róla, írni róla: talán, de megérteni: soha.
Elvitték őket, de itt maradtak a halottaik. Erről beszél a temető, az akácfákkal és gazzal benőtt, halott temető.
Emlékszem, bátyámmal énekeljük: do-re-mi-fá-szó-lá-ti-dó, sza-lon-nát-e-szik a zsi-dó. Nagyapám ránk szól, olyan keményen, ahogy soha azelőtt:
– Ezt ne!
Nem értettem akkor, a keménységet sem, meg, hogy miért baj, hiszen pont kijön a szótagszám, és különben is… A zsidók szalonnát esznek, na és?
Kitapogatni az időt, az időt, ami lopva jött el, amit az sem látott meg, aki ott élt benne, ami talán pár ártatlan rímmel kezdődött, aztán folytatódott a lassú ellehetetlenítéssel, a vagyonelkobzással, a sárga csillagokkal, majd végül jött a gáz
Állok, némán állok a sírkövek között a halott temetőben, szemeim előtt filmekben látott képek peregnek, képek a lágerekről, a sovány, rémült vagy apatikus emberekről, azokról, akik otthagytak mindent… Még a halottaikat is, akik itt fekszenek most, az akácokkal és gazzal benőtt temetőben, és segítenek nekem kitapogatni az időt…
Segítenek megérteni, hogy mennyien voltak itt, ebben a kisvárosban is, itt éltek, dolgoztak és kereskedtek, iskolába jártak és szerelmesek voltak, gyereket neveltek és ápolták az öregeiket. Az volt a bűnük, hogy zsidók voltak, Isten választott népe, a nép, aki nem eszik szalonnát, aki más, mint a többség, akiket ezért gyűlölni kell.
Itt maradt a temető, az akácokkal és gazzal benőtt, itt maradtak a halottak, akik már nem ártanak senkinek, de nem is ismeri őket senki, mert akik visszajöhetnének ide, hogy egy-egy kavicsot tegyenek a sírra, azok nincsenek már sehol…
Eszembe jut a vicc, hogy hány zsidó fér el egy autóban: ezer, kettő elöl, kettő hátul és kilencszázkilencvenhat a hamutartóban… És örülök, hogy ezt nem hallotta nagyapám és nagyanyám, akik a vak öregasszony kertjében kapálgattak, és nem hallotta a vak öregasszony sem, aki valami csoda folytán hazakerült a lágerből, mert semmi vicces nincs abban, hogy a naccsága meg az úr meg a vak öregasszony szülei ott vannak a hamutartóban…
– Ezt ne! – újra a nagyapám hangját hallom
Nagyanyám negyvenötben harminchét éves volt; Ilonka, az anyám, tizenhat, a naccsága és az úr már idős emberek, akikről szép emlékeket őrzött nagyanyám, a Katóka, akinek ajándékoztak egy nagy, nehéz porcelán tányért, mikor férjhez ment nagyapámhoz…
Aztán nagyapám hazavergődött a frontról, beszélt talán arról is, amit ott látott, de többnyire inkább hallgatott, mert pont elég volt a borzalom otthon is. Élni kellett valahogy tovább, élni és túlélni, elfogadni azt, amit az idő hozott, aztán elmesélni az unokáknak, hogy volt egy naccsága és egy úr, akik adtak egy szép tányért, de jött a gáz
A temető kapuján felirat: „A sírkövek között járkálni életveszélyes, mert bármikor kidőlhetnek!”.
Mégis itt járkálok, és valóban, ez életveszélyes, látni a halott temetőt az elfelejtett halottakkal, a halott temetőt azokkal, akik túlélték az élőket, a mohos, többnyire olvashatatlan sírfeliratokat: mindez veszélyes az életre, ez maga a halál.
A sírok közt most feltűnik egy fekete ruhás öregasszony, fehér bottal. Lassan jár, keresi a halottait a halottak között, és nincs itt egy angyal sem, aki mondhatná neki: „Miért keresitek a halottak között az élőt?” mert itt tényleg halott mindenki és minden.
A vekkerre visszakerült az üveg, az öregasszony matató ujjai fáradtan lecsúsznak róla, nem érintheti meg a mutatókat a számlap előtt, az időt már nem tudja kitapogatni ő sem
Nagyapám és nagyanyám is elmentek rég, magukkal vitték mindazt, amit egyébként sem tudtak soha igazán elmondani. De itt maradt a temető, az akácokkal és gazzal benőtt, az életveszélyes sírköveivel, a kopott feliratokkal; itt maradt, és én örülök neki, hogy nekem mégis mutatott valamit, hálás vagyok az embereknek, akik faragták ezeket a köveket, hogy bár hamuvá lettek, de itt hagytak valamit, amire ránézhetünk, ami itt maradt nekünk, és segít kitapogatni az időt…
Baja, 2015
#holokausztemléknap
Fészbúk bejegyzés: https://www.facebook.com/perspektivaknovella/posts/310679004443083
