Nehezen ébredek. Vagyis, ha pontosan akarok fogalmazni: túl könnyen, hiszen hajnali három óta csak forgolódom, zakatolnak a gondolataim. Ami azt illeti, ez megy napok óta, újra meg újra a futáson jár az eszem. Mit lehet ezen agyalni annyit, jogos a kérdés, vissza is térek rá később.
Megnyomom az órám gombját, 5:14. Kikászálódok az ágyból, irány a konyha. Kissé merevek a lábaim, mint minden reggel. Sebaj, majd bejáródnak estig, gondolom kaján vigyorral, amíg a kávémat kortyolom. Tizenkét óra futás csak elég lesz nekik.
Végignézek az asztalon, ide van készítve minden: kétféle izo-ital, mogyoró, fejlámpa, töltő a kütyükhöz, tartalék fejhallgató, szőlőcukor, só, magnézium, kálcium, zsepi, orrspré, száraz zokni… Szaloncukrot is látok az asztal másik felén egy kis kosárban, a demarkációs vonalon túl, a családi asztal azon részét nem foglaltam el magamnak tegnap este. Annyi baj legyen, majd átnyúlok érte. Ugyanis: az asztal ajtó felőli oldala most az én frissítőpontom, egy részről persze luxus, hazajárni frissíteni, másfelől pedig odakint nem vár senki, szóval talán ez belefér.
Fogat mosok, körülményesen öltözködöm, húzom az időt. Nagyon mennék már, türelmetlen vagyok, mint a versenyló start előtt (sose voltam versenyló, nem is láttam lóversenyt élőben még, de ez a hasonlat irodalmilag illik ide, hát maradjon), ám még mindig csak 5:41 van, korai indulni.
Picit átmozgatom magam, és újra a futásra gondolok. Régen azt hittem, hogy a „minden fejben dől el” duma csak az amerikai filmekben működik, a magyar valóság az, hogy menni kell és végignyomni. Mára már túl vagyok pár kisebb-nagyobb megmérettetésen, és rájöttem: sok igazság van ebben a „fejben dől el minden” dologban. Estéken, hajnalokon át futottam gondolatban a szigetköröket, engedtem, hogy létrejöjjön elmémben a kép: fájni fog, unalmas lesz, lesznek szakaszok, ahol nulla motivációval kell továbbmenni; láttam kívülről, ahogy tök feleslegesen vonszolom magam körbe-körbe, tempót veszítve, izzadva és fázva, fájós bokával. Ez vár rám, erre kell készülni. Jó, ha ezt előre realizálja az ember.
A faliórára nézek, 5:55. Kabátot veszek, sálat tekerek az arcom elé, eligazítom a sapkát és a fejlámpát, indulok. Nem szoktam lámpával futni, ismerős a terep, de most nem bízom a véletlenre, nincs kedvem rögtön az elején esni egyet, aztán lógó (vagy vérző) orral hazakullogni.
Sikerül kifejezetten lassan indulni, ennek örülök, egyébként 6 perces tempó alá egyszer megyek be az egész nap folyamán. Így talán később fogok elfáradni. (A nem futók kedvéért: a futók fordítva számolnak. Nem kilométer/óra, nem is kilométer/perc, hanem perc/kilométer. Eleinte fura, de tényleg logikus, csak szokni kell. A 6 perces tempó kilométer per órában 10-nek felel meg, egy maratoni táv 4 óra alatt teljesítve pedig 5:42 perc/kilométer átlagtempót igényel, azaz 10,54 km/óra az átlagsebesség.)
A sállal bajlódok, sehogy nem akar az arcom előtt maradni, éppen múlófélben levő náthám miatt nem jól szelel az orrom, nem akarom a torkom végképp elintézni, szóval kellene. Folyton lecsúszik. Sebaj, majd 8-kor felmegyek, van egy csősál valahol otthon, kicserélem. Közben eszembe jut, hogy az innivalóm fennhagytam, nem futhatok 2 órát ital nélkül úgy, hogy még 10 vár rám, nincs mese, fel kell ugrani hamarabb. Borul a terv, hogy két óránként megyek haza, ez van. (Kis matematika: a köröket a szigetre vezető híd sziget felőli végén számolom, az a nullpont. Onnan hazafutni 400 méter csupán, szóval egy-egy frissítés 800 méter kitérő, természetesen ezt a távot is beszámítom a futásba. Így lehet, hogy végül a teljesített 85 kilométer a 2.62 hosszú szigetkörön 29 kört tesz ki, a fennmaradó táv a 9 hazafutás, és némi ide-oda futkározás fotós barátom kedvéért.)
Ital a kezemben, már futok is vissza, csősálat nem találtam, majd az otthon levők megkeresik, legalábbis ezt remélem. A PET palackot kis gondolkodás után leteszem a híd alatti kő pad tetejére, csak nem viszi el senki – innentől kezdve körönként megállok inni, nyújtani, és eleinte még fényképeket is készítek. Ez később elmarad, mert rájövök, hogy túlságosan ki tud zökkenteni a ritmusból.
Meglepetés: 7 óra után egyik unokaöcsém (meglehetősen sok unokaöcsém van) mellém szegődik, fogalmam sem volt, hogy jön, főleg így reggel, viszonylag korán. Jól esik, mint mások társasága is később a nap során, kicsit eltereli a figyelmem a futás egyhangúságáról.
Mert monotonitás van, s bár azt ígértem olvasóimnak, hogy majd futás közben kitalálom, miért is futok pontosan, ez nem megy. Érdekes megfigyelni, hogy egy idő után már nem is nagyon gondolkodom, az útra figyelek, a mozgásomat próbálom valahogy kontrollálni, (utóbb kiderül: fél sikerrel, a jobb bokám-lábfejem a helytelen tartás miatt szépen bedagadt, és napokkal később is sajog), számolom a perceket a következő frissítésig, a ruhám igazgatom, (sehogy nem jó, izzadok, melegem van, de fázom is néha, ezen ideig-óráig segít az otthoni ruhacsere, nap végére azonban a melegben kiakasztott pulóver sem szárad meg egészen, pólót meg már nincs kedvem váltani), várom a „látogatókat”, akik esetleg mellém szegődnek – szóval fejben írni végképp nem tudok.
Tamás barátom érkezik 10 óra után, csinálunk sok képet meg egy videót, ez utóbbit meg is osztjuk menet közben, ez feldob, végre történik valami, a nagy örömködés eltereli a figyelmet a bosszantó apróságokról. Már majdnem a maratoni távnál járok, különösebben fáradtnak nem érzem magam, persze, hiszen jóval a saját tempóm alatt jöttem eddig (3 óra 55 perc, azaz 5:33 átlag a legjobb időm 42 kilométeren, most 39 kilométerre kellett 4 óra 30 perc), de némiképp riaszt, hogy maratonnál hosszabb távot még soha nem futottam, nem tudom, hogyan reagál a testem erre a kihívásra.
Azt hiszem picit később, 11 óra környékén jött egy fordulópont: itt döntöttem el, hogy igenis végig fogok menni, mindenképp futok még 7 órát, nem adom fel, bárhogy is alakul (nyilván sérülés esetét kivéve). Üröm az örömben, hogy titkon dédelgetett álmom, miszerint meglesz a 100 kilométer 12 óra alatt, szintén itt valahol engedtem el. Lassultam, folyamatosan, és tapasztalatból tudtam, hogy ez nem lesz jobb. (Futni ugyan nem futottam még ilyen hosszan, de vettem részt olyan hegyi túrán, ahol 29 óra gyaloglás után 124 kilométerrel és 6300 méter szintemelkedéssel a lábamban értem célba, igaz, az csak séta volt, alig pár tíz kilométer örömfutással megspékelve.)
Jó ezeket a dolgokat helyükre tenni fejben, igen, megint ez az elcsépelt „fejben dől el”. Folyamatosan elemezni kell a helyzetet, figyelni, reális rövidtávú célokat kitűzni (megállás nélkül futni a frissítésig, adott időn belül hozni a következő kilométert, vagy a karom átmozgatásával elérni, hogy ne zsibbadjon annyira, kevesebb fájdalommal járó talajfogási technikán kísérletezni, levegőt jól beosztani stb. – ilyenek a jó rövidtávú célok), és megvalósítható befejezési stratégiát kialakítani.
Ilyen rövidtávú cél most az ebéd, félidőben, pontban 12 órakor. Fiam megígérte, hogy főz egy smack-levest, az jól fog esni. A tésztát gyorsan letolom, forró, túl fűszeres, a gyomrom némiképp tiltakozik ellene, de megúszom. Hanyatt fekszem a konyha kőpadlóján, gyorsan zoknit és cipőt váltok (ma másodszor, és egyben utoljára), át kéne masszírozni a lábaimat, de ilyen luxusban nem lehet részem, fiam csak főzésre van hitelesítve, az megy neki, nem fog még nyomkodni is, bevonul hát a szobájába, miután meggyőződik róla, hogy apa még viszonylag üzemképes.
Letrappolok a lépcsőn, kevéssé délcegen, mint reggel: irány a sziget.
Valahogy délután 1 körül kezdem nagyon várni az embereket. Bárkit, csak jöjjenek, picit bíztassanak, segítsenek megfogalmazni, mit is keresek itt, kinek és mit akarok megmutatni. Mert azt még mindig nem tudom. Vicces a helyzet, mert én alapvetően magányos futó vagyok, rendszerint eszem ágában sincs párban, pláne csapatba verődve rohangászni, az, hogy közben még beszélgessek is, hát egyenesen szentségtörés. Társalogni egy kávé vagy sör mellett szeretek, nem izzadtan, lihegve és levegő után kapkodva. Most azonban előre-hátra kémlelek, mindenkiben ismerőst vélek felfedezni, de sehol senki, borzasztó. És még mindig van egy maratonnyi időm hátra (ha táv nem is).
Az idő ólomlábakon jár. Én is. Néha bele-belesétálok, ilyenkor lelkiismeretfurdalásom van (Nesze neked 12 óra futás! Te csaló, hazug – hiszen sétálsz!), de azzal védem magam, hogy akár le is ülhetnék pihenni (ugyan nem teszem egyszer sem), vagy haza is mehetnék, senkinek nem tartozom számadással. Úgyse jönnek már mások, meg egyébként is tök felesleges itt bohóckodni. Vannak emberek, akik sokkal többet futnak 12 óra alatt, vagy futnak 24 órát, vagy akármennyit, igazán, nevetséges, amit én művelek itt. Jó, de azok ők, te meg te vagy – ez a válaszom saját kétségeimre, ezt jobb híján el is fogadom, nem vitázom tovább magammal, nincs több energiám az agyalásra. Futni kell.
Futok is, időnként határozottan élvezem, tényleg, ezt nem is említettem eddig, futni nagyon jó, még most is sokkal több az élvezet ebben, mint a szenvedés. Úgy vagyok vele, mint a háziasszony a kedvenc pitéjével: panaszkodik, hogy így-úgy nem sikerült, meg túl száraz lett, meg kevesebb cukor kellett volna bele, közben mind tudjuk, hogy élvezte ő már a sütés folyamatát is, most pedig izgatott örömmel lesi, ahogy a vendékek két pofára tömik a süteményét. Szóval persze, panaszkodom, hogy jaj a bokám, meg a térdem is sajog néha, és hát a gyomrom sem az igazi – mindeközben nem cserélnék senkivel, aki otthon ül és éppen a Szulejmán következő részét nézi a tévében.
Végre, mellém szegődik valaki. Nem ismerem, ő sem engem, a fészbúkon látta, hogy futok, hát ehhez időzítette a saját edzését. Szabadkozom, hogy én már nem tudok tempót futni, jófej, eljátssza, hogy nem zavarja a lassúság, jön velem. Talán két kört is kísér, ez jó, így megállás nélkül muszáj kapkodni a lábam, nincs mese.
Frissítés után nagyon nehéz elindulni, mégis óránként hazamegyek (így jött össze a 9 otthoni kitérő a nap végére), folyton kitalálok valamit, fejlámpa kell, mogyoró kell, orrspré kell… Nem említettem még, hogy minden frissítés után ellenkező irányban körözök a szigeten, eddig nem is volt ezzel baj, ám most akaratlanul megtévesztem azt a pár futót, akik akkor akartak mellém csatlakozni, mikor éppen a lámpámért indultam el. Másik irányból számítottak rám, tessék, most futhatok egyedül, szidom magam. Váratlan meglepetés: kollégám, aki reggel már tekert mellettem biciklin egy kört, megjelenik, egy kis doboz sört tart a kezében. Naná, hogy elfogadom, a sörnél csak a gesztus esik jobban, hogy másodszor is kijött az én kedvemért.
Végre megtaláljuk egymást a futókkal, sok örömöm mégsem lesz benne: a lassúnál is lassabb a tempóm, kész, ez nevetséges, meg kellene állni, hagyni a francba az egészet, hazamenni, befeküdni egy kád vízbe és ennyi…
Sötét van, szerencsére valaki mindig veszi a fáradságot, hogy lassan haladjon velem. Ez megint csak jólesik. (Aki maga is fut, pontosan tudja, hogy lassan futni sokszor nehezebb, mint a saját kényelmes tempónkban!) Keservesen fogyasztom a perceket, gyűjtöm a kilométereket.
Csörög a telefonom. Nagy meglepetés ér: egy pécsi barátom, András jelentkezik váratlanul, itt van lent a szigeten, végig fog kísérni a következő negyven percben. Soha jobbkor!
Alighogy leteszem, újra csörög. Feleségem az, szirénahangot hallott a városban, és most értem aggódik: azt vízionálja, hogy éppen újraélesztenek, vagy a nyílt törésemet látják el. Megértem, én is aggódnék fordított esetben. Megnyugtatom, hogy még élek, és ha összeesnék, kísérőm majd felkapar. Ez elég neki, Andrást ő is ismeri, bízik benne.
50 méter sétálás kivételével végig futom az utolsó fél órát, felvillanyoz, amikor kiszámolom: a 100km ugyan nem lehet meg, de a dupla maraton (84.39km) összejön. Ez visz előre, no és András, én pedig a fejemet csóválom, még mindig alig fogom fel, hogy idevezetett Pécsről csak azért, hogy fusson velem.
84,96 a vége, 12 óra és 31 másodperc. Elég volt, nem érdekel, hogy kerek 85 legyen, lassítok, leállítom az órát. Kiengedhetek, megvan, sikerült! Persze válasz a miértre még mindig nincs a birtokomban.
Pár nap regenerálódás, aztán megyek a szokásos szilveszteri jótékonysági futásra, három kör, ugyanazon a szigeten. Hatalmas élmény kevesebb, mint 3 nap után újra futni, főleg ugyanott, pláne tudva, hogy most csak 8km az egész! Ez szárnyakat ad, egész tűrhető tempóval haladok – 5:17-es átlag, a nyolcadik, utolsó kilométert pedig leviszem 4:40-re. A bokám persze végig sajog és nyilall, válasz a kérdésekre továbbra sincs, de már körvonalazódik valami.
Másnap, január 1-jén leírom az előre beharangozott beszámolót, és egyszerre csak összeáll a kép.
Mint feljebb említettem, magányos futó vagyok. A futás az én időm, pontosabban egy divatos kifejezéssel élve: az énidőm, olyan idő, amikor csak magammal foglalkozom. Múlt szerdán lementem, hogy szembenézzek a korlátaimmal, hogy egyedül legyek 12 órán át egy kitűzött célt hajszolva, hogy bizonyítsam magamnak, hogy menni fog ez, összeszorítottam a fogam, leszegtem a fejem, és mentem előre, mert be akartam fejezni, meg akartam csinálni. Én, én, én, én, én. Rólam szólt.
Mégis eljött a pillanat, mikor egyszerre csak várni kezdtem, hogy jöjjön végre valaki, bárki, és valahogy segítsen picit – nem fizikailag, hanem bárhogy, de legfőképp azzal, hogy ott van mellettem. Valamit kerestem magamban ezen a 12 órás futáson, igaz, nem ástam borzasztó mélyre, nem volt ez akkora nagy történet, de mégis keresés volt, ami csakis rólam szólt, egyedül akartam megtalálni ezt a – mit is? – aztán megtartani, mint a mesében a világ leggazdagabb verebe az ennivalót, végül tényleg találtam is valamit odabent, de ebben kellett, hogy mások is segítsenek: találkoztam az örök emberi törvényszerűséggel, ami azt mondja: egyedül kevés vagy.
Köszönöm.
Azért továbbra is főleg egyedül fogok futni, azt hiszem. Talán 12 órán keresztül is, vagy tovább. De jó tudni, hogy végső soron soha nem vagyunk teljesen magunkban – akár futunk, akár dolgozunk, szórakozunk, gyereket nevelünk, eszünk vagy iszunk, sírunk és nevetünk – bármit is csinálunk, itt vagyunk egymásnak valamennyien mi, emberek.
Áldott 2023-as esztendőt!
Baja, 2023/01/01
Fészbúk bejegyzés: https://www.facebook.com/perspektivaknovella/posts/537641005080214
