A nő a parkettán ült, szorosan a falhoz simulva: mindig így ült munka után, ez jót tett a gerincének. A fal hűvössége is kellemes a meleg lakásban.
A nyitott ajtón át a konyhába látott, bámulta a hűtőszekrény krikszkraksz feliratait, a mindennapok lenyomatát. „Nem érek haza este, ne várj! Anya” Alatta a fia ákombákom betűi: ”Jó, de azért várlak!” és egy szmájli.
A következő: „Ebédbefizetés 12-én!!!” Három felkiáltójel, vastagon bekarikázva. És így tovább, egyik a másik után – van vicces közöttük, van szomorú is, van olyan, ami már régen nem aktuális, de ott hagyták, mert jó volt emlékezni arra, amire a felirat emlékeztette őket valamikor.
Övé egy ideje az egész lakás, a fiú a mamánál nyaral vidéken. Hiányzik.
Nem olyan jó egyedül lenni, mint ahogy előre elképzelte. Gondolta, ha végre lesz egy kis ideje, rendbe szedi a lakást, esetleg nagyokat olvas, de mindenképp jól fogja érezni magát. Nem mondhatni ugyan, hogy rossz volt így, egyedül, de volt egy bizonytalan érzése – mint amikor az ember elindul valahová, és otthon hagyja a kulcsát vagy a telefonját, és még nem jött rá, hogy mi nincs nála, csak érzi, hogy valami nem stimmel.
Ült a parkettán, szorosan a falhoz szorította a hátát, a telefonját bámulta, hogy talán fel kellene hívni Bencét, vagy írni neki. Aztán mégsem tette: nyilván minden rendben van a mamánál, a gyerek jól érzi magát. Igen, biztosan hiányzik neki ő is, de felesleges ezt most telefonon megbeszélni, más beszélgetni valójuk meg úgysem akad. Maradt hát a kellemes hát-hűvösítés és a gondolatok csapongó összevisszasága.
Ült a fal tövében a nappaliban, látta magát a kikapcsolt tévé tükröződő képernyőjében. Érdekes, erről eszébe jutott, hogy régen, mikor még nem ilyen lapos tévék voltak, akkor eltorzították a tükörképet, nem, nem is eltorzították, csak lekicsinyítették, ő elöl ült a suliban, és mindig élvezte, hogy mindent lát a képernyőn, az egész osztály ott volt a tévében. Most csak önmagát látta, fekete, hosszú haj, kicsit fáradt arc, egyszerű smink. Felvonta a szemöldökét, a nő a tévében ugyanezt tette. Egy régi, megszokott mozdulattal a füle mögé simította a haját – a tükörkép utánozta őt, ezen mind a ketten elmosolyodtak.
– Nem is vagyok olyan csúnya – állapította meg – tényleg nem.
Ez jó érzés volt.
Ült a parkettán, szorosan a falhoz támasztotta a hátát. Ezt a falat már ideje lett volna átfesteni, ami azt illeti, a lakás többi falát is: jó néhány éve halogatta a tatarozást. Ebben az évben sem lesz rá pénz: tudta, vagy nyaralás, vagy festés. Hát nézte a picit repedezett, itt-ott foltos falat, és arra gondolt: nem olyan rossz ez még.
A fal, amely előtt ült, és szorosan nekitámasztotta a hátát, és amelyről tudjuk, hogy ideje lett volna átfesteni, pontosan harminckettő és fél centiméter vastag volt. Tudta ugyan, hogy a falnak van vastagsága, sőt, másik oldala is, ami vélhetően egy másik lakáshoz tartozik valahol a harmadik emeleten a szomszéd lépcsőházban, de ez minden, amit erről a falról tudott.
A szőke nő, aki a fal másik oldalán ugyanott ült a fal tövében, – ne felejtsük el, pontosan harminckettő és fél centiméter! – hátát szorosan nekifeszítve (a gerincének jó, mondta a személyi edzője is, hogy ez a póz jót tesz a fáradt izmoknak), sokkal többet tudott erről a falról. Helyesbítek: a saját oldaláról tudott sokkal többet.
Ahogy ült a parkettán, felnézett a feje fölé, látta, hogy az álmennyezet rejtett világításában borzasztóan látszanak a fal glettelési hibái. Pedig ő megmondta a festőknek, hogy tükörsima felületet akar. Most jöhetnek vissza, újra itt fognak porolni, meg összekennek majd mindent, igazán jó lenne, ha egyből meg tudnák csinálni, amit kér. Mi olyan bonyolult ezen: megmondta nekik, hogy lesz rejtett világítás, ami súrlófényt csinál (ezt a furcsa kifejezést egy lakásfelújítással foglalkozó blogon olvasta, azelőtt sose hallott ilyent), szóval igazán leglettelhették volna normálisan.
Sóhajtott.
A munkásokkal mindig gond van, porolnak, hangosak, vagy ellenkezőleg: motyogva beszélnek, nem lehet velük szót érteni; folyton esznek, vagy kévézni mennek (igaz, reggel héttől este hatig itt vannak, de mégis…), és sehogy nem akarják megérteni az ötleteit.
Ült a fal tövében, a parkettán, hátát a hűvös falnak vetette, (még egyszer át fogják festeni, nem baj, ha nekidől) és a felújításon gondolkodott. Végre normális lakása lesz, stílusos, olyasmi, mint azok, amik a „Szép házak” magazinban vannak. Nem kell szégyenkeznie a barátai előtt: pénteken lakásavató, láthatják majd, hogy milyen is egy rendes lakás.
Belátott a konyhába, ahol a fényes konyhaszekrényen tükröződött a hűtőszekrény acél felülete, szép volt, makulátlanul tiszta és steril. Ez tetszett neki az egész lakásban: minden a helyén volt, tökéletes, ragyogó; semmi felesleges forma, szín vagy anyag: egyszerű felületek, jól belátható terek.
Tudta, hogy semmi rendetlenséget nem fog megtűrni itt, nála nem lesznek szétdobált zoknik és szennyes edények. Ezt Robinak is megmondta már, ha idejön, esetleg itt is alszik, ehhez tartsa magát. Robi röhögött, azt mondta, hogy akkor kutyát se akarjon tartani, pláne gyereket, mert azok nem lesznek tekintettel a hülyeségeire. Így mondta, „a hülyeségeidre”, ezen picit felhúzta magát, miért, ki ez a Robi, hogy ilyeneket mond. A lakás az övé lesz, ezt megbeszélték ezerszer, Robi csak a munkásokat fizeti, amúgy nem szól bele semmibe. Azt próbálná meg!
A fekete hajú nő a fal túlsó oldalán (ahol a padlón ült, hátát a falnak szorította; a falnak, aminek ez az oldala hepehupás volt, itt-ott lenyúzva a festék, feljebb rajszögek nyomai, meg egy éktelen paca, amit az elvileg nyomot nem hagyó gyurmaszerű kék csodaragasztó hagyott) azt számolgatta, hogy Bence mikor jön haza. Még kettő nap: ennyi van péntekig, eddig kell kihúznia egyedül.
Lassan felkelt, az órájára pillantott: indulnia kellett. Összekapkodta az ajtó elé készített szemeteszsákokat, és sietve elindult lefelé.
Az utcán még látta, ahogy a szomszéd lépcsőházból kilépő szőke nő az ajtóra ragaszt egy lapot a következő szöveggel: „Tisztelt lakótársak! Pénteken lakásavató lesz a 3/25-ös lakásban. Kérem szíves megértésüket és türelmüket!”
Rámosolygott a nőre, és valami olyasmit mondott, hogy: „Úgy látszik, pénteken mindenki ünnepelni fog!”.
A szőke nem értette ugyan, hogy miért mondja, de visszamosolygott, köszönt is, aztán mentek tovább mindketten, sietve, az ellenkező irányba, amerre épp dolguk akadt.
A fal, a harminckettő és fél centis, egyik oldalán a friss gletteléssel, másik oldalén a hepehupákkal, nem ment sehova, maradt, ahol volt, és bölcsen hallgatott.
Baja, 2017
Fészbúk bejegyzés: https://www.facebook.com/perspektivaknovella/posts/287507656760218
