Garzonlakás, frissen festett falak, vajszínű padlószőnyeg, fényes fehérre mázolt ajtók. Az ablakok előtt csipkefüggöny, leér a radiátor előtt egészen a földig, fent, a karnison szobai futóka levelei tekeregnek tarka összevisszaságban. Ülőgarnitúra az egyik oldalon, a másikon egymás mellett konyhai székek és narancssárga pilleszékek, azok a szétszedhető, homokóra alakú formatervezett csodák, a kor remekei. A mennyezetről színes műanyag lámpabúra függ spirál alakú zsinóron, alatta dohányzóasztal üveglappal lefedve, az üveg alatt képeslapok. Az egész lakás szinte csak ez az egy szoba, a pici előtérből nyílik a vécé, ahol a zuhanyzó is van, szemben a mosdó ajtajával egy kis falfülke, benne a gyerekszemmel is hihetetlenül apró konyha. Idegen a hely, én családi házban születtem, itt pedig minden más: rengeteg lépcsőt megmásztunk, mire ideértünk, a lépcsőház kopár és némiképp ijesztő, a falból furcsa zörejek hallatszanak, és az egész lakás olyan különös, kissé valószínűtlen benyomást kelt bennem, mintha nem is ház lenne, hanem egy nagy doboz, amiben emberek élnek. Életem rövid hat évében nem láttam még hasonlót. A sarokban kucorgok egy párnán, félig elbújva a hatalmas, csillogó levelű fikusz mögé, onnan figyelem a társaságot. Felnőtt nővérem barátnőjénél vagyunk, az embereket, akik rajtunk kívül itt vannak, majdnem mind ismerem, de van egy idegen is köztük, egy mindenestől furcsa, csaknem félelmetes férfi.
Először is: nem tud magyarul. Szerencsétlen ember, gondolom magamban, hogy lehet így élni, tolmács kell neki ahhoz is, hogy egy pohár vizet kérjen, azt mondják: amerikai, jó, legyen, de attól még igazán tudhatna normálisan beszélni.
Másodszor: szakálla van. Soha nem láttam szakállas embert közelről, magyar szakállast sem, nemhogy külföldit. Ennek a szőrös arcú embernek ráadásul apró szemei vannak, teljesen úgy néz ki, mint egy elefánt. Elefántot már láttam, képen nagyon sokszor, de egyszer régen élőben is, és tényleg, az amerikai bácsinak a mozgásában is van valami határozottan elefántos, no jó, ormánya nincs, az az egy hibádzik, de vastag, oszlopszerű lábakon áll, az ing pedig csak úgy feszül rajta, el is nevezem magamban elefántbácsinak. Súgva megkérdezek egy felnőttet, hogy hány éves az a furcsa bácsi, azt mondja: negyvenkettő. Az borzasztó sok, itt mindenki húsz körül van, legfeljebb harminc, én meg hat, negyvenkettő év az szinte megmagyarázhatatlanul rengeteg. Persze, ismerek én más öregeket is, de azok igazi öregek, nagypapák és nagymamák, viszont ez az elefántbácsi nem látszik idősnek, fiatalosan csillognak az apró szemei, most épp a tolmácsot figyeli feszülten, valami nagy nevetés után vannak mind, azt magyarázza neki, elefántbácsi is kacag velük. Ahogy nevet, a szeme sarkában sok kis ránc van, aztán válaszol valamit a maga furcsa nyelvén, kétszer is elmondja, míg megértik egymást, a válasz egy újabb harsogó nevetés. Jókedvű a társaság, én is megbátorodok lassan, kijjebb húzódok a fikusz árnyékéból, és egyre ezt a furcsa embert nézem, senki más nem érdekel. Ahogy beszél, hevesen gesztikulál, néha megismétel egy-egy szót, nekem halandzsa az egész, nem is értem, bárki hogyan képes értelemet találni a mondatokban.
A beszélgetés nagyon hosszúra nyúlik, elefántbácsit sem találom már annyira érdekfeszítőnek, unatkozni kezdek. Térdelek a dohányzóasztal mellett, a színes képeslapokat tanulmányozom, nézem, hogy lehetne kivenni az üveg alól egyiket-másikat, aztán meglátok egy igazi, eleven pókot a szőnyegen, eszembe jut, hogy ha otthon lennék, hoznék neki legyet, bár korábbi tapasztalataim a pókokkal elég lehangolók: a gyufaskatulyából felkínált legyeimet az otthoni hálószövők rendre visszautasították, de mégis, talán ezzel a városi pókkal több sikerem lenne, igazán kár, hogy legyet nem látok sehol. Picit megpiszkálom a nyolclábú vándort egy szalvéta csücskével, tudom előre, mi fog történni: a pók összegömbölyödik, halottnak tetteti magát. Engem ugyan nem csap be, feszülten figyelem, s mikor hirtelen menekülni akar, ráfújok óvatosan, akkor újra mozdulatlan gombolyaggá merevedik. Annyira leköt a pók, hogy észre sem veszem, elefántbácsi mikor került oda mellém. Most itt térdel ő is, figyeli a játékot, komoly, feszült arccal néz, csak a szemei csillognak vidáman továbbra is. Ahogy meglátom, hogy engem figyel, hirtelen magam is csaknem pókká válok: nem nézek vissza, a szalvétát gyűrögetem izzadt kezemben, és óvatosan arrébb húzódok.
Ekkor a tolmácshoz fordul, pár szót mond neki, s közben felém pillant.
– Azt kérdezi – szólal meg az idősebb lány, aki a társaságban egyedül beszél angolul- , hogy akarsz-e lovagolni a hátán?
Most már a többiek is ránk figyelnek, aztán valaki felkap, ráültet a szakállas ember széles hátára. Körbe-körbe cammog négykézláb a dohányzóasztal körül, becsukott szemmel is tudom, merre járunk: a függöny az arcomba libben, aztán lábaknak ütközünk, majd a fikusz levelét érzem, a vállam a fotel karfájának súrlódik, majd újra a függöny. Furcsa egy idegen hátán ülni, picit sem kényelmes, várom, hogy letegyen, még két kör, aztán végre megállunk. A felnőttek kérdőn néznek rám, ugye milyen mókás volt, ez van a tekintetükben, megvonom a vállam, mennék vissza pókomhoz. Azért megszólalok, látom rajtuk, hogy ennél többet vártak volna.
– Mint egy elefánt, olyan volt – ezt motyogom, és a szőnyeget nézem. Mindenki nevet, ez nem esik jól, igazán, ők akarták az egészet, nem én.
Elefántbácsi fáradtan feláll, most nem tűnik fiatalnak, nehezen mozdul, valahogy sután. A fikusz felé fordul, senkire nem néz, ahogy felemelem a fejem, a hátát látom: átizzadt az inge, és gyűrött is, meg kellene igazítani, de ő nem törődik vele. Áll, szemben a fikusszal, mintha meg akarná szólítani, a karjai bénán lógnak, s most látom, rázkódik a válla, aztán fáradtan, lehajtott fejjel a csöpp előtérbe lép, a hátát látjuk továbbra is mind, ott a az ajtófélfának dől, lassan felemeli a kezét, és az arcát beletemeti. Ijedten lekuporodok a kis asztal mellé, a pókot lesem, az óvatosan kinyújtja a lábait, tesz néhány tétova mozdulatot, majd befut a biztonságot jelentő árnyékba a fotel alá. Továbbra sem nézek fel, a táraság is zavartan elcsöndesedik. Elefántbácsit figyelik, gondolom magamban, a síró elefántot.
Hazafelé tartunk, sötét van odakint, térdelek az ülésen és a busz ablakán nézek kifelé. Hirtelen nővérem felé fordulok:
– Miért sírt? – bukik ki belőlem kérdés. – Miért?
– Valami családi problémája van. Az nyomasztja, biztosan azért fakadt sírva.A szavakat külön-külön értem, de a mondat mégsem árul el nekem semmit a valóságról. Bámulok kifelé makacsul, ismerős házakat látok, végre, lassan hazaérünk. Mégsem bírom a csendet:- Nem jó, ha egy felnőtt sír. Láttam, hogy egyedül volt. Senki nem tudta megvigasztalni, még az a lány sem, aki pedig tudott vele beszélni. Most mi lesz vele? Lehet, hogy még mindig sír?- Nem tudom – feleli nővérem – tényleg nem tudom. Odahajol hozzám, magához szorít, együtt nézzük, ahogy az ismerős buszmegálló megjelenik az ablak keretében, aztán lassan beér egészen mellénk. Nővérem kézen fog, kilépünk a fűszagú, csillagfényes nyári estébe. Majdnem otthon vagyunk már. A kék tábla alatt rozsdás szemetes, a csikkekkel teleszórt padka mellett a beton repedésében egy satnya napraforgó árválkodik, pici, a felnőtteknek térdig, nekem derékig ér. Sajnálom, mert egyedül van, nem itt kellett volna kikelnie.
Némán lépkedünk hazáig, a kaput csendesen csukjuk, késő van már. Édesanya a nappaliban vár, odaszaladok hozzá, ő az ölébe ültet, így kérdezi:- Jó volt, kisfiam?A fejem rázom, aztán elmesélem neki elefántbácsit, végül átkarolom a nyakát, úgy súgom a fülébe sírástól elfúló hangon:
– Édesanya, én nem tudtam, hogy a felnőttek is tudnak sírni!
Visszaszorít, így ülünk most mindketten behunyt szemmel, én a vállára hajtom a fejem, az ébrenlét és álom határán nem tudom már, miért sírunk, de sírunk mindketten, és sír elefántbácsi is, és megértem lassan, hogy igenis sírnak a felnőttek, és sír a napraforgó a beton repedésében a buszmegállóban mert egyedül van, de most édesanya feláll, a kezében visz be az ágyamig, mintha még kisbaba lennék, ad egy puszit a homlokomra, rám mosolyog, és ennyit mond: – Ne félj, kisfiam! Aztán letérdel az ágyam mellé, megfogja a kezemet, és belekezd a jól ismert esti imádságba:- Én Istenem, Jóistenem, lecsukódik már a szemem, de a tiéd nyitva Atyám, amíg alszom vigyázz reám…
Baja, 2019 július
