„A hosszú várakozás beteggé teszi a szívet, de a beteljesült kívánság az élet fája.” (Biblia)
Várok. Mióta csak öntudatra ébredtem, várok. Karácsonyra. Nyaralásra. Évzáróra, évnyitóra. Anyámra a bolt előtt. Tanárokra, iskolatársakra. Új biciklire. Szerelemre, boldogságra, fizetésre, szabadnapra, péntekre. Gyógyulásra, megbékélésre, nyugalomra, feltámadásra. Életre, halálra. Várok buszra, vonatra, orvosra, napsütésre, májusi esőre. Világbékére, jóakaratra. Várok a postán, várok a monitor előtt ülve, várok a hírekre, várok a soromra reggel a fürdő ajtaja előtt fázósan toporogva. Várok egy mosolyra, várok könnyekre. Egy szóra, egy érintésre. Társaságra, magányra. Bármire. Mindenre. Várok.
Most sorban állok, a tavalyi adventi koszorút megint nem találtam a kamrában a lomok között, újat kell venni. Nem baj, a régi amúgy sem tetszett. Szétnézek: rengetegen ácsorognak körülöttem. Ennyien elvesztettük volna? Várunk a sorunkra mind, fázósan, kezünket melengetve. Mert koszorú, az kell. Meg kell adni a módját a várásnak. Itt állunk hát, békésen, türelemmel. Adventi koszorúra talán nem is lehet másként sorban állni.
Apró láng. Alig rebben, a hideg konyhában ez az egyetlen fény a hajnali derengésben. Gőzölög a teám, a bögre hideg falán apró harmatcseppekké áll össze a lecsapódott pára. Bámulom a fényt, ha ülne az asztal túloldalán valaki, látná az imbolygó lángot a szememben, ahogy én az ő szemében. Egyedül ülök. Megállt az idő, a falióra ketyegését hallom. A radiátor kattogását is hallom, ahogyan elindult a meleg víz a csövekben. A teafiltert a bögréből kiemelve nézem, ahogyan pár pillanatig folyik, majd lassan csöpög belőle a víz. A kinti derengés a kontúrtalan szürkeségből valami sejtelmes, ólomszín masszává alakul. Váratlan ajándék ez a hajnal. Az utolsó csepp sokáig hízik, gyűjti az erőt a zuhanáshoz. A kezem már fárad, ahogyan a filtert magasra, a bögre fölé lógatom. A lassan dagadó cseppen át nézem a meggyújtott gyertyát. Apró láng.
Mire várjak még? Akiket legjobban szeretek, pár lépésre tőlem békésen alszanak a meleg szobában. Nyugalomban és jólétben élhetek, kerül étel az asztalra, könyv a polcra, van fűtés és meleg víz. Barátaimat bármikor felhívhatom, utazhatok, futhatok, írhatok, élhetek. Örömök és küzdelmek tarka összevisszaságban, ez az élet. Utazás, folyamatos száguldás – erdők, mezők, városok és falvak suhannak el tágra nyitott szemem előtt. Advent, karácsony, újév: néhány csodásan feldíszített, kivilágított állomás. Van, hogy leszállok, izgatottan körülnézek, van, hogy csak átszáguldok rajtuk. Néha igazán tetszik, időnként csak illemből mosolygok, van, hogy úgy sem. Az utazást élvezem, a kanyarokat, a váratlan találkozásokat, a létezés örök ajándékát. Mire várjak még?
A nap élesen betűz a konyhai ablakon. A tea elfogyott, zajjal és élettel telt meg a ház. A pici láng a beömlő fényben már alig látszik. De hagyom, hadd égjen. Jöhet még a sötét, amikor talán újra ez lesz az egyetlen fény.
https://www.facebook.com/perspektivaknovella
Kárpáti Jonatán, Baja, 2022/11/19
