A férfi ült a kerti hintaágy szélén és a csillagokat nézte. Elégedett volt.
A sötét udvaron a fal mellett egy nagy halom törmelék sötétlett, mellette vödör, kőműveskanál, simító. A locsolótömlő szépen összekarikázva, a festőhenger rendesen kimosva, felakasztva a kerti csapra, úgy, ahogy azt kell.
A fürdőszoba ablakát nyitva hagyta, nem bánta, hogy bemennek a szúnyogok: a fontos az, hogy száradjanak a falak, szikkadjon a friss festés. Legyen tökéletes, mire Julika hazajön. Szép lett az új fürdő, és ahhoz képest nem is volt drága. Persze ez az „ahhoz képest” azért viszonylagos, még ha a munkák java részét ő végezte is el, mindent összeadva nem kis összeg ez így együtt.
Szükség volt erre, nem lehet nagybeteg embert rendes fürdő nélkül ápolni… és persze itt vannak az ikrek, a két kilenc éves kislány, ők is örülnek nagyon. Kellett ez az új fürdőszoba, és kész.
Nehéz hónapokon vannak túl. Sóhajtott.
A nyári éjszakában, a csillagos ég alatt meglódultak a gondolatai, emlékek sorakoztak elő. Egy réges-régi, tizennyolc évvel ezelőtti vasárnap… Tizennyolc év… Ki látta a jövőt akkor?
„Jóban-rosszban, gazdagságban-szegénységben, egészségben-betegségben…”
Annak idején minden egyszerű volt, világos és biztonságos. Friss teológiai oklevél a zsebében, biztos állás, csinos, egészséges feleség. Bíztak egymásban, bíztak a jövőben és persze bíztak Istenben is. A jövő nem tűnt félelmetesnek, sokkal inkább izgalmasnak.
Izgalomban persze tényleg nincs hiány. Emlékezett a két hónappal ezelőtti telefonra, mikor a klinikáról hívták:
– Kedves Zoltán, készüljön a legrosszabbra! Sajnos a feleségét újra műteni kell, és nem tudjuk sok jóval bíztatni. Az állapota kifejezetten válságos.
Akkor épp a villamoson ült, hazafelé igyekezett, az ikrekhez, és a hónapok óta tartó érzelmi hullámvasúton éppen fent volt – azt képzelte, pár nap, és Julika otthon lesz. Aznap akarta a két lánynak elmondani, hogy anya hamarosan velük lehet. Ehelyett összetörten, kétségbeesve ért haza, nem mert a gyerekek szemébe nézni, félt, hogy rákérdeznek valamire; és akkor tette fel Istennek azt a kérdést, amit már nagyon rég nem mondott ki:
– Uram, miért történik mindez?
Tudta, hogy most sincs igaza, ugyanakkor érezte, hogy valahol mégiscsak igaza van. Néha csak a kérdéseink maradnak, semmi egyéb.
Ugyanezt olvasta ki a következő napokban – a minden előrejelzés ellenére mégiscsak sikeresnek mondható műtét után – Julika szeméből is. Julika, aki az első műtét előtt úgy ment be a klinikára, hogy leszámolt mindennel és mindenkivel; aki megírta a búcsúlevelét az ikreknek és egy lezárt borítékba tette; aki mosolyogva elköszönt minden barátjuktól, mintha éppen csak egy hosszabb utazásra készülne – ez az erős asszony most összetört, és nem értett semmit. Nem ragaszkodott ő korábban sem az életéhez, nem gondolta, hogy neki jár a gyógyulás, kérni is alig merte ezt Istentől, nemhogy követelni, de most, hogy már szinte gyógyultnak nyilvánították… Aztán újabb rosszullét, újabb műtét, újabb fájdalmak… Üres tekintettel nézett maga elé, és csak erre tudott gondolni:
– Uram, miért mindez?
Aztán hetekkel később, sok-sok válasz nélküli kérdés után egyszer csak megszorította az ágya mellett üldögélő Zoltán kezét, és ezt mondta:
– Van az a pénz, tudod, amit a temetésre tettünk félre. Szerintem már megcsinálhatod a fürdőszobát, nem kell az másra! – és mosolygott.
Akkor, aznap este a férfi elmondta a gyerekeknek, hogy anya hamarosan itthon lesz. Ne féljenek, haza fog jönni, mert neki is nagyon hiányoznak ők. Elmondta azt is, amit pedig ő is nagyon nehezen tudott elfogadni: vannak olyan kérdések, amire egész egyszerűen nincs válasz. Vagy pontosabban: még nincs válasz. Aztán mesélt nekik, nagyon sokáig mesélt, egészen addig, amíg a gyerekek egymás kezét fogva elaludtak.
Most itt ül a kerti hintaágy szélén és ha behunyja a szemét, akkor látja az ikreket, ahogy összekapaszkodva alszanak, látja Julikát, amint mosolyogva nézi őket; ha pedig felnéz a csillagokra, akkor tudja, hogy ott van valaki, valahol iszonyatosan messze, de mégis hihetetlen közel, aki nagyon, de nagyon szereti őket, és ha éppen nem válaszol, akkor csak azért nem teszi, mert a választ úgysem értenék meg. Ilyenkor aztán Isten lehajol, megérinti őket, suttog egy pár vigasztaló szót, és az elviselhetetlen elviselhető lesz, a reménytelenséget felváltja a remény, a kérdések pedig elhalkulnak, a gyötrő vádaskodás őszinte kíváncsisággá szelídül:
– Honnan az erő mindehhez, Uram?
Baja, 2015
A bejegyzés fészbúk oldala: https://www.facebook.com/perspektivaknovella/posts/3052882714986663
