Csendben nyitom be az utcai kiskaput. Ahogy számítottam is rá, nyitva van, errefelé nem szokás kulcsra zárni az ajtókat, néha még a ház is tárva nyitva, de a kertkaput biztos, hogy senki nem zárja be. Szájára is venné a falu, miért zárkózik, talán a szomszédban sem bízik meg?
Legalább tíz éve, hogy erre jártam. Vagy inkább tizenöt. Tulajdonképp nem is ismerem ezeket az embereket, emlékszem rájuk régről, ők is emlékeznek rám, de ez minden. Azért biztosan megismernek még, összefutunk olykor a városi piacon.
A kutya sem törődik velem – ezt szó szerint kell érteni, a fekete kis keverék eb valahol a kert végén csatangol. Elindulok hátra, pontosan tudom, hogy az első bejáraton nem érdemes próbálkozni errefelé, azt nem használják, csak akkor nyitják ki, ha nagyon muszáj. Alapvetően hátul közlekedik mindenki, az első ajtót csak nagytakarításkor zárják ki, vagy ha lakodalom van a háznál.
Illendő távolságból jelezni próbálom érkezésem, de harsány „jó napot” kiáltásaimra semmi válasz. Elmegyek a vén cseresznyefa alatt, megkerülöm a falhoz támasztott biciklit, és megakad a szemem egy félreállított járókereten.
Gyors fejszámolás: igen, a néni már minimum kilencven éves, csoda, hogy még él. Mögötte van két világháború, hat megszült és három eltemetett gyermek. Az életben maradtak közül egy hülye lett – errefelé így mondják, nem sokat udvariaskodnak, ahogyan a nyomorékot is nyomoréknak nevezik, a vakot meg vaknak, nem látássérültnek. Szóból ért az ember, meg aztán meg is szokták, hogy az élet sem finomkodik velük.
A háború után, mikor a bácsi hazaért a frontról, úgy nézett ki, hogy lassan egyenesbe jönnek, de aztán jött a téeszesítés, és kezdhettek mindent elölről. Hosszú és küzdelmes időszak volt ez. Valahogy aztán mégis talpon maradtak, mindig volt mit tenni az asztalra, és a gyerekeket is tisztességben felnevelték. Az öreget pár éve temették el, azóta a néni a legkisebb fiával, menyével és az unokákkal él itt.
Hangokat hallok a ház végéhez épített teraszról, elmegyek hát a hátsó ajtó mellett. A kert vége fölött már lefelé megy a nap, augusztus utolsó hetében járunk, álmos, gyümölcsérlelő nyár vége van. A kert rendezett, a szőlőlugas szépen metszve, kötözve. A szilvafákon rengeteg a gyümölcs, itt-ott alá is kellett támasztani az ágakat, hogy le ne törjenek a súly alatt. Hátul, ahol a kert eltűnik a domboldal hajlatában, vén diófák koronái látszanak.
Furcsa hangulat fog el: megérzek valamit a falusi élet nyugalmából, a békés, csendes, idilli miliő megérint engem is. Mégis, valahogy úgy vagyok ezzel, mint a síkvidéki ember a hegyekkel: elismeri, hogy szépek, de nem hagyná ott az ő megszokott pusztaságát a hegyek szépsége miatt. Én sem tudnék itt élni, hiányozna a város nyüzsgése és zaja – mégis látom és elismerem ennek a létformának az elvitathatatlan nyugalmát és szépségét.
A nap erősen süt még, ezek a percek azok, mikor az ember szívesen letelepszik valahová, a nap felé nyújtja a lábát, behunyja a szemét és próbál nem gondolni semmire, csak élvezni és lehetőleg minél tovább nyújtani a pillanatot.
Ekkor látom meg őket.
Az öregasszony egy fonott karosszékben ül, szemben a nappal, hosszú, ősz haja teljesen kibontva, unokája fésüli éppen; emlékszem, anyám ugyanígy a napon szárította a haját, tavasztól őszig mindig kint, legalábbis, ha nem volt borús az ég.
A lány kicsit előrehajol, valamit mond a mamának. Az öregasszony a lemenő napot nézi, kicsit félrebillenti a fejét, hogy jobban hallja, közben a ráncos arcon egy fáradt mosoly jelenik meg. Most kis szellő bújik be a terasz drótüveges teteje alá, szétfújja a vékony, öreg hajszálakat.
A lányon hosszú szoknya és egyszerű, otthoni használatra szánt blúz. A haja kontyban van összefogva, arcán nincs smink, egy apró fülbevaló minden dísze. Szögletes vonásai vannak, erős, fekete szemöldöke, és a hajszálai közt itt-ott néhány már őszülni kezd. Lehet vagy harminc éves, úgy tippelem. Nem szép, egyáltalán nem az, legalábbis ha elfogadjuk, hogy a szépség az, amit úgy általában a kor embere annak tart.
Megállok a ház sarkánál és nézem őket. Hálás vagyok a sorsnak, hogy megleshetem a két embert, hogy láthatom az öregasszonyt a kibontott hajával, a ráncos, fáradt arcot, ami mögé bepillantva látni lehet az elmúlt fiatalságot, mind a kilencven évet; a megszületett és felnevelt gyerekeket, a rengeteg munkát, a szeretetet, a hol fáradt, hol önfeledt mosolyokat… A nyarakat és a teleket, a tavaszt, a reményt és reménytelenséget, a hitet, hogy élni nemcsak kell, de érdemes is; láthatom a szépséget, ami az élet a maga teljességével, a szépséget, ami sokkal, de sokkal több annál, mint amit a szemünkkel elsőre képesek lennénk meglátni.
Észrevesznek ők is, a lány rám mosolyog, ebben a pillanatban szép ő is, elindul felém két kosárral, amiben jövetelem tulajdonképpeni tárgya van: húsz kiló szilva, amiből lekvárt fogok főzni.
Most némajáték következik: a lány leteszi elém a kosarakat, én odaadom a pénzt, rájuk mosolygok, ők viszonozzák. A mama tekintete elidőzik rajtam, biztosan felismert, és most azt mondja magában: lám-lám, felnőnek a gyerekek.
Senki nem szólal meg. Az öregasszony lassan elfordítja a fejét, a távolba néz, a diófák koronája felé, ahol a nap egyre lejjebb ereszkedik. A messzeségben egy gólya kering, leszállni készül a domb alján levő patak partjára. Arra fordul a lány is, én is a nap felé tekintek. Tovább is némán állunk, az utcáról behallatszik egy traktor zúgása. – Köszönöm. Mindent köszönök – mondom én rekedten, felemelem a kosarakat és lassan elindulok kifelé.
Senki nem kísér ki, egyedül megyek visszafelé a vén cseresznyefa alatt, némán teszem be magam mögött a kiskaput.
Azóta, ha szilvalekvárt eszem, mindig látom a képet a lemenő nappal, a szélben szálló ősz hajjal, a fésűt tartó lánnyal, ráncos öregasszonnyal. Sőt, ha idős embert látok, bárhol és bármikor, megint megjelenik a kép, a kép az időtlen szépségről. Ilyenkor újra meg újra a gyűrött arcok mögé tekintek, keresem a vén szemekben az élet titkát, keresem azt, amitől a törődött testek megtelnek újra fiatalsággal és erővel; keresem a szépséget, azt az igazit, ami ugyan nem látszik kívülről, de nem is tűnik el az évek múlásával.
Ez a szépség: az élet szépsége.
Következő tavasszal arra jártam, a leengedett ablakon behallatszott az autóba a lélekharang kongása, egy temetési menetet kerültem ki éppen. A nap a temető felett már lefelé tartott, néztem, ahogy a bárányfelhőket szétfújja a szél, akár egy öregasszony ősz haját.
Az élet szépsége fölött győzött volna a halál visszavonhatatlansága?
Nem hiszem. A bárányfelhők között ott volt valahol az öregasszony, és én láttam, hogy újra fiatal és élettel teli; és igen, láttam, ahogy hosszú, szőke haját szétfújta a szél, miközben ő fejét csóválva elnéző mosollyal nézte a gyászoló rokonságot.
Baja, 2015
Ugyanez a fészbúkon: https://www.facebook.com/perspektivaknovella/posts/341780067999643
