In memoriam RR
Fiam kuporog a kórházi ágyon, a szokásos, csak neki kényelmes pózban: lábát felhúzza, nekidől a nagy párnának, kezében rejtvényújság és toll. Fekete infúziós cső kígyózik a pizsamája alól, bebújik a takaró alá, lelóg majdnem a földig, majd felkúszik a gyógyszerpumpa állványán, egészen a sóoldatos tasakig. NaCl, ez áll a zacskón, nátrium-klorid, de mi csak nacinak hívjuk, az viccesebb. Ezt váltogatják a cukros oldattal, meg sok egyéb mással is, van egy szer például aminek a felirata a kellő hangsúllyal kimondva teljesen úgy hangzik, mint egy ritka, különlegesen szép női név: Vinkrisztin.
– Apa! – Szólal meg hirtelen. – Pontosan mi a szösz az a páternoszter? Valami lift, de olyan fura neve van. Te mentél már vele? Én soha!
– Egyszer láttam, de nem emlékszem, utaztam-e rajta. Folyton megy, egyik felén lefelé, másikon felfelé. Nem áll meg, még akkor sem, amikor ki és beszállnak az emberek. Érdekes szerkezet, és tudod, hogy honnan kapta a nevét? Hm? Nem emlékeztet téged valamire? Elvégre te tanulsz latint hónapok óta. Gondolkozz!
– Páternoszter… Páter-noszter… Pater, az azt jelenti: apa… de a többit nem tudom.
Leteszi a tollat, picit felvonja a szemöldökét, úgy néz rám. A kora délelőtti nap betűz az ablakon, ettől kicsit hunyorog, orrával mókásan igazgatja a szemüvegét. Feje tetején jól látszanak az apró kis hajszálak. Talán… egy-két év, és újra sűrű, barna haja lesz, mint régen. Nyelek egyet, válaszolnom kell:
– Tudod, mi az a rózsafüzér? Egy lánc, rajta fagolyók vagy gyöngyök, s ezzel számolják az imákat. A láncon körbe-körbe járnak a szemek, amik közül ez egyik jelöli a miatyánkot. Miatyánk: latinul Pater Noster.
– Aha, értem! – feleli, és visszatemetkezik a rejtvényújságba.
Este, lámpaoltás után visszatér a témához. Persze itt soha nincs sötét, látom, hogy hanyatt fekszik, nagy, barna szemei nyitva vannak, a mennyezetet bámulja, úgy mondja halkan:
– Van itt Szegeden is egy páternoszter, a Megyeházán. Rákerestem a neten, de állítólag nem működik. Szerinted megnézhetnénk?
– Nem tudom. – Megigazítom a takaróját, vizet töltök a poharainkba, aztán én is lefekszem az ágyamra, már ketten nézzük a mennyezetet. – Jó lenne… Talán, igen, egyszer megnézhetnénk.
Miatyánk, aki a mennyekben vagy, add, hogy megnézhessük a páternosztert. Add, hogy a szép nevű gyógyszerek, amik a ronda, alufóliába csomagolt üvegekből csöpögnek lassan, hassanak végre, és sétálhassunk egy órát, az idő alatt megjárjuk a Megyeházát oda-vissza. Miatyánk, aki odafent vagy, a mennyezet és a csillagos ég fölött, add, hogy a felvonó, amiben kucorgunk éppen mindannyian: a fiam, én és az egész család, egyszer csak felfelé induljon, és kiszállhassunk végre, elég szűkös ez a fülke, de legalább hadd menjen felfelé… Miatyánk, aki a mennyekben vagy, igazán ne haragudj, hogy ezzel nyaggatlak immár hónapok óta, de tényleg jó lenne, ha csinálnál valamit!
Másnap elfutottam Megyeházához. Délután volt, munkások szereltek valamit az előcsarnokban, régi, ütött-kopott fülkéket cipeltek kék ruhába öltözött emberek egy teherautóra, láncok, csigák, csörlők hevertek az olajos platón. Ide-oda sétáltam a bejárat előtt, láttam bent a felvonó sötéten ásító, kibelezett üregét, a szalaggal elkerített munkaterületet, a régi, elromlott szerkezet romjait. A portás gyanakodva méregetett, lehajoltam, újrakötöttem a cipőmet, lassan, akkurátusan. Időt akartam nyerni, még egy kis időt, látni szerettem volna, hogy a rozsdás vasak valami csoda folytán újra szépek lesznek, visszarendeződnek egy tökéletes rendszerbe, a felvonó elindul, a páternoszter újra jár, olajozottan, némán és zökkenőmentesen.
Miatyánk, aki a mennyekben vagy, neked nem nagy dolog összerendezni, ami elromlott, én tudom, hogy a szavaddal alkottál mindent, te egy tizenhárom éves fiú sejtjeit is újra tudnád rendezni; szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, igen, egy ország ahol járnak a felvonók és az elromlott dolgok visszarendeződnek egy tökéletes rendszerbe.
A portás határozottan rosszallóan néz, nincs miért itt lennem, gyerünk, futás vissza a klinikára, a felvonót nyilván felújítják, akkor megnézzük majd. Ezt mondom a fiamnak is, ahogy vacsora közben mesélem a történetet, ő a fejét csóválja, persze, pont most kellett szétszedni azt az izét, lehet, hogy pár hét múlva elmehettünk volna, ugye apa?
– Hát persze, de most pihenjünk… Vagy sétálsz egyet a folyosón?
– Igen, az jó lesz! – felcsillan a szeme, s elindulunk, ő megy elől, én gurítom az infúziós állványt mögötte, végig a rövid kis folyosón fel és alá, el a gyógyult gyerekek fényképei mellett, a hűtőnél fordulás, vissza az ablak alatt ülő hatalmas játékmedvéig, akinek infúziója és szájmaszkja is van, ott újabb forduló, és kezdődik elölről minden.
Miatyánk, aki a mennyekben vagy, meg itt is vagy, a vidám, gyerekmintás folyosón, a játékmedve mellett állsz vagy talán a steril kajákkal megrakott hűtőnél, igazán, biztosan jónak látod, hogy ilyen szép helyen gyógyulnak a gyerekek, szóval kérlek, mondj valamit, most, a tizenkettedik kör után, legalább kicsit szegődj mellénk, és segíts tolni az infúziós állványt nekem… Ugye, itt vagy? És szenteltessék meg a te neved, bármit is jelentsen ez, és jöjjön el a te országod, de ne haragudj, nem tudom tovább mondani az imát, most újra a játékmedvénél fordulunk, mi atyánk, aki vagy a mennyekben… Ugye, azt azért jól érzem, hogy nagyon szeretsz minket?
Hetek múlnak el, ülök az intenzív osztályon. Száraz szemekkel nézem a dializálógép forgó pumpáját, akár a páternoszter csörlője is lehetne, vért szállít, körbe-körbe, megállás nélkül, hetek óta. Egy kezet fogok hosszú perceken, órákon át, egy arcot, fejet simítok végig néha, beszélek halkan, de nincs, aki válaszoljon; nem tud válaszolni, csend van. Egy-egy kézszorítás minden, ennyi jut még, ennek is örülni kell, örülni lehet. A gép forog, nézem, nézem száraz szemekkel, és nemigen gondolok már semmire.
Miatyánk, aki a mennyekben vagy… Mit mondhatnék? Mit nem mondtam még el neked? Van bármi, amit még kérhetek? Vagy elfelejtettem valamit? Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a neved, jöjjön el az országod… Tudom, hogy most is itt vagy, ismerlek azért annyira, nem vagy az a cserbenhagyós fajta, de a csönd… az kibírhatatlan, tényleg! Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a neved, jöjjön el az országod!
Mikor már minden gép leáll, a zümmögést felváltja az itt maradtak fekete csöndje, végre be tudom fejezni: … és legyen meg az akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is.
Elhatároztam, hogy egyszer megnézem a felújított szegedi páternosztert. Utazni is fogok rajta, lefelé és felfelé, sokat. Igaz, már csak egyedül nézhetem meg, de odafönt el fogom mesélni a fiamnak, részletesen.
Bár, ha így belegondolok: talán felesleges.
Vele már megfordult a felvonó, elérte a legalsó pontot, a fülke eltűnt süllyesztőben, ahol az irányok megváltoznak; sötét volt és félelmetes, de a túloldalon új kaland kezdődött, egy végtelen, tökéletes, örökké felfelé tartó utazás.
(Baja, 2019 március)
