Perspektívák2 perc olvasási idő

Sétálok az üres utcán. Sehol senki, körülöttem mégis minden mozog, szinte élnek az épületek, utak, távoli sziluettek. Nézem, ahogy a házak perspektívája lépésről-lépésre változik. Mindig lenyűgöz ez a kitartó, alig észrevehető, de folyamatos változás.

Mozgás. Ez jó dolog.

Ha megállok, minden megáll körülöttem, mozdulatlanságba dermed. Most egy pillanatra majdnem elhiszem, hogy ha nem lépkedek és alaposan körülnézek, mindent pontosan meg tudok majd figyelni. Csak így, ha megállok én is, és áll a körülöttem levő világ.

De nem: így nem lehet megismerni semmit. Csak a pillanatot tudjuk elkapni, csak egy megfagyott világot látunk, egy képet, amiben nincs élet.

Újra elindulok és élvezem, ahogy az utca megmozdul. Amit eddig a piros téglás ház kéményének véltem, arról kiderült, hogy a szomszédos épület tetején van. A zöld deszkakerítés a távolban pedig nem a sportpálya kerítése – ahogy gondoltam eddig – hanem már látszik, hogy az építkezést takarja el.

Mozgás.

Nem érdemes kiragadni a pillanatot, mert ha ezt tesszük, kivesszük belőle az életet. Fénykép marad csupán, ami soha nem az igazit mutatja, ami csak az igazi másolata – bár gyakran szebbnek tűnik, mint a valóság. De ez nem a valóság, nem.

Félek a változatlanságtól. Tartok ugyan attól is, hogy mi vár rám a következő sarkon, de még jobban rettegek, hogy egyszer hirtelen minden megáll, nem változik semmi, és itt maradok az ismerős ismeretlenben, ahol nem látok be a kapualjakba, ahol nem nézhetem meg az árnyékos helyeket.

A mozgás az, amiben van élet.

A pillanat nem konzerválható. A pillanat csak az enyém, és nekem is kicsúszik a kezem közül, mert mire megragadhattam volna, múlttá vált. Az én múltammá, senkivel nem tudom megosztani többé.

Elveszett tehát.

A mozgás, az más. Azt megoszthatom, mehetünk együtt, akkor majdnem ugyanazt látjuk, és néha, ha nagyon szerencsések vagyunk, lesz egy-egy közös pillanatunk. Akkor, és csakis akkor nem vagyunk egyedül, arra a néhány igazi pillanatra közös az életünk.

És léphetünk tovább, nem érdemes őrizgetni az egyébként sem megragadhatót, hanem keresni kell azt, ami újra meg újra a miénk lehet.

Sétálok az üres utcán. Sehol senki, körülöttem mégis minden mozog, szinte élnek az épületek, utak, távoli sziluettek. Nézem, ahogy a házak perspektívája lépésről-lépésre változik. Mindig lenyűgöz ez a kitartó, alig észrevehető, de folyamatos változás.

Baja, 2015 

1
0

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük