Vérvonal4 perc olvasási idő

Egy délelőtt belekezdtem az írásba, meglepően jól ment: csak úgy gördültek a mondatok, olajozottan, könnyedén. Alig ismertem magamra.

Rendszeres véradó vagyok, és pont ezen a napfényes, ámde meglehetősen hűvös márciusi napon volt esedékes a következő alkalom. Felkeltem hát a klaviatúra mögül, és a fejemben kavargó, leírásra váró mondatoktól űzve elsétáltam a véradóállomásra.

Négy és fél deci, ennyi vért vesznek le egyszerre, a gyerekkorunk kakaós zacskóira emlékeztető tasak vidáman billeg az automata hintamérlegen (nem mérleghinta, hanem apró billegő tálca, ami közben mérleg is, tehát: hintamérleg), használat után felrázandó, ez lenne ráírva, mármint mondjuk az alkaromra, fekete tűfilccel, hiszen én használtam a vért, aztán felrázzák, hogy ne alvadjon meg.

Ám nem ez a lényeg, ennek bárki utánaolvashat, ha érdekli, vagy akár elmehet vért adni. Az talán még jobb.

Dolgom végeztével hazaballagtam, leültem az íróasztalomhoz, és ijedten állapítottam meg: a vérrel együtt még valami eltűnt belőlem. Nem tudok írni.

Dermesztő érzés volt, talán Sámson érezhetett így, mikor Delila levágta a haját, és elerőtlenedett. Egyre csak arra a négy és fél decis tasakra tudtam gondolni, hogy most abban lapul minden gondolatom, az egész megírásra váró történet, sőt, történetek, minden olajozottan gördülő jövőbeli mondatom. Tasakba zárt szellem.

Még este, lefekvés után is ezen kattogtam (természetesen aznap már egy leütésnyi írásom sem született, sőt, a reggeli szövegem jó felét is ki kellett húznom), lám, így tegyen jót az ember, ezek után még egy vérszegény írásra sem telik tőlem, el sem kezdődött írói karrierem csúfos véget ért.

Ellenben valahol, egy kórházi ágyon fekszik egy borostás hajléktalan, a lázlap tanúsága szerint Kiss Imre, negyvenhét éves, délután bezuhant a 2-es villamos alá a Boráros tér és a Zsil utca között, nem messze a Roma holokauszt emlékműtől.

Bal karjában kanül, azon át ömlik, zubog befelé az éltető vér. Imre józan életet él, alkoholt soha nem iszik – az emberek nem szeretik a részeg koldusokat, ami azt illeti, a józanokat sem, de azoknak talán adnak egy kis alamizsnát. Egyszerűen megszédült a villamospálya mellett, rosszul lett, úgy omlott a sín mellé, mint gyerekkorunk zsinóros összecsukló állatfigurái. Estében látta még homályosan a szemben levő orvosi rendelőt, ennek örült, talán onnan kijönnek segíteni, mielőtt ideér a mentő. 

Imre lassan fog felépülni, hiszen – ahogyan ő fogalmazza majd meg később, jól ismert karcos, ironikus stílusában, amit ki tudja, honnan örökölt – fél lábbal már a sírban van, és ez így is marad, ám mindeközben meglepő változásokon megy át.

Gördülékeny, szabatosan megfogalmazott mondatokban álmodik, gondolkodik, beszél, és ír.  Elvirától, az éjszakás nővértől papírt és ceruzát kér, és az eszmélését követő tíz percen belül alkotni kezd. Első nap lejegyzi vázlatos élettörténetét, amely a maga tragikusságával is kacagtatóan szellemes, második nap ír egy publicisztikát a magyar egészségügy sanyarú helyzetéről, harmadnapon a feltámadás valóságosságáról vet papírra egy fajsúlyos teológiai értekezést, és így tovább. Hamarosan híre megy az osztályon, Elvira büszkén mutogatja mindenkinek a fityulájára pingált autogramot. Előbb csak a „Fedél nélkül”-be publikál, később műveit átveszi néhány ismertebb folyóirat, majd egy szép napon a legnagyobb internetes portál címlapján mosolyog Imre, a hajléktalanból lett féllábú író. A siker nem szédíti meg, ajándéknak tekinti tehetségét, s szerényen mosolyog, mikor egy-egy csodálója felkiált: „Imre, magának a vérében van az írás!”

Egyszer talán én is láthatom őt, egy író-olvasó találkozón hallgatom szépen formált mondatait, és az alkalom végén, miközben hosszan szorongatom a kezét, erre gondolok majd: „Lám-lám, érdemes jót tenni, sose tudhatjuk, kinek változtatjuk meg az életét!”

Baja, 2022/03/05

1
0

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.