Adventi mese7 perc olvasási idő

Adventi mese

Hosszú a sor, az emberek fáradtak és türelmetlenek. Három nap múlva karácsony: mindenki vásárol, mintha az élete múlna rajta. Ez van minden évben, mindenki elhiszi, hogy ha nem vesz meg mindent, amit eltervezett, akkor visszavonhatatlanul lemarad valamiről.

A kisfiú egy plüss pingvinnel a hóna alatt ácsorog. Unja a vásárlást és a tömeget, de feltalálja magát: nézi az embereket és gondolkodik:

Előttem ez a család pont olyan, mint Józsi bácsiék, akikhez disznóvágásra szoktunk menni. A sor elején a szőke néni meg hasonlít valakire a tv­ből, csak azt hiszem, kicsit csúnyább. A pénztárost nem ismerem, nem tűnik túl kedvesnek. Kár, hogy nem vette meg apa azt a legót, no mindegy, holnap karácsony, úgyis kapok valamit.

A férfi szelíden taszít egyet a kocsival a gyerekén: – Mozdulj, megy a sor!

Ez persze csak illúzió, a sor nem halad, legfeljebb vánszorog. Sőt, azt sem, mert a sor elején a szőke hölgynek – aki picit emlékeztet Cameron Diazra, csak olyan, mintha lapáttal enyhén fejbe vágták volna, valamint sötétbarnára van szoláriumozva – némi problémája akadt.

– Én nem ennyiért láttam kirakva, kettőezer­kilencszáz volt, nem háromezer-kétszáz, én ezt nem vagyok hajlandó, nem azért állok a sorban fél órája, adja oda kettőezer-kilencszázért, mi az, hogy nem tudja, akkor kérem a főnökét, igen, most azonnal, nemérdekelhogysokanvannak, el akarom vinni, nem hagyom itt, igen, és nem háromezer­kettőszázért, hanem kettőezer-kilencszázért, mert igenis számít nekem az a háromszáz forint!

A férfi, aki a pingvines kisfiúval van, égnek emeli a szemét, idegesen az órájára pillant, aztán rádöbben, hogy teljesen mindegy, mennyi az idő, ez a nap úgyis elment. Kajánul vigyorog a szőke nő kínlódásán, aztán az előtte álló családot fixírozza.

A fickó bakancsban van, szabadidőnadrágban, nyolcvanas évekből itt maradt farmerdzsekiben. A nő kinyúlt cicanadrágban feszít, kamasz fiuk (kockás ing, zsíros haj, szakmunkásbajusz) látvá­nyosan unatkozik. Szemlátomást szégyelli kicsit a szüleit, próbálja mutatni, hogy valójában nem velük van, ő nem ufófalváról buszozott ide, csak véletlen került melléjük. Nem megy neki.

Nyilván utalvánnyal fizetnek majd, a legkisebb címletben. A kosár tartalmát nézve vidám ünnepük lesz, sört és sörkorcsolyát vettek bőven. A szőke cicababa igyekezhetne kicsit, még mindig a blúz árán hisztizik, igazán itt hagyhatná. Persze, ő tudatos vásárló. Bár ez elég abszurd, jó, ha tudja mennyi kétszer kettő, mégis meg akarja mutatni, hogy ő nem akárki. Szegény pénztáros, nem emlék­szem rá, hogy ismerném, új lehet itt, eléggé kivan, fáradtnak tűnik, vagy beteg, karikásak a szemei, egyébként csinos, no jó, legalábbis nem csúnya, érjük be ezzel, biztos mosolyogni is tudna, persze ha oka lenne rá. Az én drága kisfiam meg nem beejti a plüss pingvinét ufófalviék kosarába, nem lehet igaz…

Elnézést kérek, csak a pingvin… Igen, véletlen, ne haragudjon. Majd figyelek rá.

A farmerdzsekis előre fordul, koncentrál. A szőke már elment, most a sörök és a sörkorcsolyák hosszú sora kerül a pénztároshoz. Összehúzza a szemét (látta egy filmben, hogy ezt így kell!) és a pénztáros kezét nézi.

Engem itten nem fognak átvágni, hogy többet üt be, figyelni fogok! Mögöttem az a hülye gyerek ezzel a plüss libával kicsit megzavart, az igaz, de most már számolok. Az asszony elöl áll, (Te jó ég, hogy néz ki, kövér is, meg is öregedett, bezzeg az a szőke az előbb! Az igen!) pakol befele. A mulya fiam meg csak a telefonját bizergálja, meg vigyo­rog maga elé. Nincs ebben a családban egy normális sem rajtam kívül!

– Micsoda, hatezer-kilencszáz-ötven? Nem­nem, nem lehet. Huszonhat sör volt, számoltam. Meg a mogyoró. Nem, nem huszonnyolc! Mi, hogy egy tálcán huszonnégy van, és volt még négy? Nem, akkor ez egy huszonkettes tálca volt, biztos, mondom, számoltam. – Nézze uram, számoljuk együtt újra. Jó?

– Jóvanna, télleg annyi, de előbb nem annyi volt…

A pénztáros nehezen bírja, fáradt, hat órája itt van, még kettő van hátra. De ezekkel a vevőkkel az egy örökkévalóság. Most is, mikor indul már el végre a sörszámolós család? Persze, átnézik a blokkot, no végre, mennek.

Jé, a kisfiú vicces azzal a pingvinnel. Van vagy nyolc éves, de a hóna alatt szorongatja, látszik, hogy folyton vele van. Beszél hozzá, az apja meg csak mosolyog, normálisak ezek? Az én fiam is ekkora, most a mamánál van, és még nem tudja szegény, hogy amit annyira szeretne karácsonyra, azt biztos nem kapja meg. Persze, pont egy és fél hónapot kellene dolgoznom érte, csak azért a vacakért, mert az osztályban már mindenkinek van… Annak is egy ilyen pingvin kéne, nem okostelefon…

A férfi most közelebbről nézi a pénztáros arcát, már majdnem mellette áll, van valami furcsa rajta. Fáradt, igen, de még valami. Mi lehet? A pingvint nézte meg a gyereket, majdnem mosolygott is, aztán megcsóválta a fejét, kicsit összeráncolta a homlokát, és úgy csapta le a kassza fedelét, hogy csak úgy csattant.

– Viszontlátásra, kellemes karácsonyt! – köszön ufóéknak, majd a pingvines család felé fordul.

– Jó estét kívánok – mondja gépiesen, és kezdi lehúzni a szalagra pakolt termékeket. A könyvnél megáll: – Bocsánat, ennek nincs ára!

Pingvines apuka morcosan felel:

– El szeretném vinni. Ezért jöttünk be.

– Lehet, hogy szeretné, de ezt nem tudja. Nem működik a kódja, ha beütöm, akkor sem.

– Oldja meg, nem az én dolgom. El szeretném vinni. A pénztáros ekkor furcsa dolgot tesz: kiabálni kezd, teljesen elveszíti az önuralmát.

– Nem tudom megoldani, elegem van! Nem tehetek róla, nem viszi a gép! Nem tudok mit kezdeni vele!

Tudja, hogy nincs igaza, de nem tudja kezelni a helyzetet. Talán nem is akarja, fáradt ő már ehhez.

Találkozik a tekintetük, a férfi egy pillanatra belenéz a karikás szempárba, és rájön, mi volt a furcsa ezen az arcon.

Ez a nő nem csak fáradt, hanem szomorú és végtelenül kétségbeesett. Vajon mi várja otthon? Fog ünnepelni? Vagy már ahhoz sem lesz kedve?

– Ne haragudjon, nem akartam bántani. Itt hagyom ezt a könyvet, a többit fizetem. Bocsánat.

Fizetnek, és mennek. A vörös hajú pénztáros nem érti.

Igaza volt a vevőnek végül is, most akkor miért ő kér bocsánatot? Nem kellet volna így kiakadni, jó, hogy nem hívta az osztályvezetőt, akár ki is rúghatnának ezért. Üvöltözni egy vevővel, szépen állunk, az elején elmondták, hogy a vevőnek mindig igaza van. Most meg megy gyerekével, meg a plüss pingvinnel, és még ő kért bocsánatot… De mért áll meg az infópultnál? Tessék, gondolhattam volna: megy is árulkodni. Le sem tagadhatom, a többi vevő is hallotta, látta. Hová megy ez, most miért ment be a pult mögé? Ismer itt valakit? Még csak ez hiányzott…

A férfi belépett a pult mögé, a biztonsági őr csak nézte. Olyan határozott volt, hogy hagyta, hadd menjen. Odahajolt a mikrofonhoz, lenyomta a gombot, és…

– Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz: üdvözítőszületett ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.

Az emberek megálltak, nem értették, mi történt. Hiszen nem templomban vannak, ez egy szupermarket, itt maximum a csendes éjt hall­hatják meg az ó tannenbaumot, de ez valami más.

– Dicsőség a magasságban Istennek, és a

földön békesség, és az emberekhez jóakarat. Aztán a hang folytatta:

– Emberek, karácsony van, vagy legalábbis lesz. Kérem, mindenki forduljon a hozzá legközelebb álló emberhez, és kívánjon neki boldog, békés ünnepeket! Ne tolakodjunk, ne mérgelődjünk, hanem merjünk végre egy kicsit jó emberek lenni. Legyen a fa alatt kevesebb ajándék, maradjon el az asztalról egy-két fogás – de legyen a szívekben békesség!

A kisfiú a pingvinnel a hóna alatt állt, nézte, nézte az apját, aki most kézen fogta, majd lassan elindultak a kijárat felé hárman: a pingvin, a kisfiú és a férfi.

Baja, 2015

Fészbúk bejegyzés címe: https://www.facebook.com/perspektivaknovella/posts/281018207409163

1
0

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.