Elalvás előtt sokszor végiggondolom a nap fontosabb vagy érdekesebb eseményeit. Most ez utóbbin van a sor. Egy fészbúk-poszton tűnődöm éppen, jóbarátom, az igazi Mikulás írta ki a falára: „35 év után először, az idén szabadságon lesz ez a Mikulás.” Régóta ismerem őt, az én gyerekeimet is látogatta, szigorúan baráti alapon, mint mindenki mást is, soha nem viszontszívességért, pláne nem pénzért cserébe. Ő igazi szabad Mikulás, önálló ötletekkel, saját (valódi) szakállal; olyan valaki, aki hamar párbeszédet kezd a gyerekekkel, figyel rájuk, ők pedig emlékeznek rá később is, éveken, évtizedeken át.
És most – nem megy senkihez. Csalódottak a gyerekek, és szomorú ő is.
Na és? – kérdezem magamtól kissé arrogánsan – Kit érdekel, van most nagyobb baj is, betegek, munkából kiesők, megszűnő munkahelyek, kizsigerelt egészségügyi dolgozók, halálesetek, félelem, létbizonytalanság, online oktatás, karantén. Pont egy Mikulás hiányzik majd bárkinek, na ne, ez legyen a legkevesebb.
Legbelül sejtem, hogy talán nincs egészen igazam, de alig érdekel. Vitatkozzam saját magammal? Ahhoz már nincs erőm, türelmem.
Lehunyt szemmel azért még rágódom ezen, tűnődöm életről, halálról, világjárványról, örömről, bánatról, Mikulás nélkül maradt gyerekekről és gyerekek nélkül unatkozó Mikulásokról; arról, hogy mennyire elfáradtunk (Tényleg! Mennyire fáradtunk el?) mindannyian ebben a különös kettőezer-húszas évben – a gondolataim egyre lassúbbak, tétovábbak.
Alaktalan képzetek kergetőznek a fejemben, nincsenek formák és logikai láncolatok, csak valami ködös massza, a gondolatfoszlányok egyetlen közös pontja a félelem és bizonytalanság érzése, aztán ez a gomolygó szürkeség egyszerre eltűnik, érzem, hogy süllyedek, az álomba zuhanás lendülete nem törik meg, már repülök, lebegek valahol a csillagos ég alatt, alattam a Föld mint egy Google-térkép a képernyőn, csak valahogy furcsán sötét, merthogy éjszaka van; igen, de a mesterséges fények is hiányoznak, a városok és falvak fényei; mégsem fekete minden, hiszen a csillagok ragyognak, ezzel együtt inkább csak érzem, semmint látom, hogy az alattam elterülő bársonyos, kontúrtalan valami hegyeket, patakokat, völgyeket, mezőket rejt.
Távol apró, fel-felizzó pont jelenik meg, közelebb suhanok, a vörös fény egy tábortűz szélfútta lángja, körülötte bundába öltözött emberek ülnek, kampós pásztorbot némelyikük kezében; egy fonott demizson körbejár (hja, kérem, ha a kép kelet-közép-európai, hát mindenestől annak kell lennie!), nagyokat kortyolnak belőle, ettől nagyokat gondolnak, és még nagyobbakat mondanak, akár a helyi kiskocsma állandó közönsége, igazi világmegváltó hangulatba hergelik egymást, ide hallom izgatott kurjongatásukat: „Le a rómaiakkal! Kevesebb birka, több gíra! Vesszen Heródes!”
Ekkor feltárul az égbolt, épp velem szemben, a megnyílt menny és köztem van a tábortűz a megriadt birkákkal és a nem kevéssé rémült pásztorokkal, hátraszegett fejjel bámulják az égi jelenést, angyali kar tűnik fel, mindenki maszkot visel, de így is jól érteni az elöl álló üzenetét: „Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet…”
Ami azt illeti, erre a biztatásra ugyancsak szükség lehet, a jó pásztorok alkalmasint úgy vannak ezzel, mint mikor az orvos azt mondja: „Ne tessék félni!”, nos akkor kezdünk igazán rettegni, hogy mi is az a valami, amitől nem kellene megijedni… Aztán rákezd az égi kórus, zengik a magasságos dicséretét odafentre, és békességet, jóakaratot hirdetnek a földön lévő embereknek.
Magam kevéssé lepődöm meg, mint a jámbor csordapásztorok, olvastam már erről a csodáról vagy ezerszer, kívülről fújom az angyalok karának dalát számtalan zenei feldolgozásban, akár négy szólamra is; nem mondom, a maszkos angyalarcok (legtöbb normál orvosi, néhány FFP2-es, de hátul az egyik arcon házilag varrt karácsonyi mintást véltem felfedezni, hiába, a humort odafent is értékelik) kissé megleptek, de hát 2019 tavaly volt, a névadó dátum után egy évvel járunk, a fél világ maszkot visel, érthető, ha az angyalok sem akarnak kilógni a sorból.
Pásztoraink a nagy riadalom után körbeadják a fonott demizsont, írnak maguknak egy munkáltatói igazolást (ne feledjük, kijárási tilalom van, nyolc után nem lehet csak úgy az utcán grasszálni!), és elindulnak Betlehem felé, meggyőződni arról, hogy az angyal igazat állított-e.
Jeruzsálem felé repülök haza, József és Mária meglepődött ábrázatát nagyon is jól el tudom képzelni, no hiszen, éjnek évadján rájuk zörget néhány birkapásztor, a fél falut összecsődítik; jó, ha botrány nem kerekedik belőle. Lesz is álmélkodás, Mária mindenesetre egy életre megjegyzi ezt az éjszakát.
A királyi palota kapusa néhány határozottan idegen külsejű emberrel bajlódik, a vágott szemű keleti ember és a nagydarab szerecsen éppen egy-egy papírt tolnak az orra alá, amelyről váltig állítják, hogy egy három napnál nem régebbi negatív COVID teszt bizonylata, az őr csak a vállát vonogatja, ő nem érti ezeket a betűket, hagyják is békén, majd reggel az írástudók kisilabizálják. A kérdésre válaszolva: aranyat, tömjént és mirhát személyes felhasználási céllal lehet behozni az országba; igen, ami ezen a három tevén elfér, nem számít kereskedelmi mennyiségnek, várják meg a reggelt, aztán menjenek Isten hírével. Ránt még egyet a vállán, a maszkot visszaigazítja rendesen az orrára (jó kis állás ez, nehogy ezen csússzon el, ki tudja, miféle emberek ezek itt, még beárulják a főnöknek), aztán becsapja kis ablakot, még a függönyt is behúzza akkurátusan.
A függöny résén beragyog egy erős fénysugár, sose látott új csillag el nem halványuló fénye ez, erre a tündöklésre ébredek én is, hunyorogva, álomittasan.
Nehezen térek vissza a valóságba, a szürreális jelenés az ilyen álmokra annyira jellemzően nagyon is reálisnak tűnik; a maszkos angyalokon tűnődöm: milyen furcsa az emberi elme működése, a mélyen bevésődött karácsonyi képeket is hogy’ felülírja ez a rendhagyó év.
Igaz is, hamarosan karácsony.
Szórakozottan előkeresem a fiókból a kis sodrott aranyfonálon függő angyalkát, ki lehet lassan akasztani valahová. Filctollat ragadok, formás kis maszkot rajzolok a szárnyas hírvivő festett fa arcára, majd eltartom magamtól, és szakértő szemmel méregetem. Nem lett rossz.
Pár nappal később, egy borongós decemberi hajnalon a városi betlehemhez lopakodom; sehol egy lélek, a ködből kontúrtalanul bukkan ki az installáció: egy jászol és a körülötte álló figurák. Óvatosan maszkot illesztek a pásztorok arca elé (a szamár előtt kicsit elmélázom, de őt kihagyom végül), József és Mária is kapnak egyet-egyet, aztán, amikor a kisdedhez érek, közel hajolok hozzá, úgy súgom a fülébe: „Ugye, nem fogsz kimaradni ebből? Hiszen egy lettél te is közülünk!”
Az utcai lámpa fénye a bepólyált bábra esik éppen, látom, hogy a faragott fej egy aprót biccent; s amíg a maszkot a helyére teszem, a szobor félig lehunyt szeme sarkából egy könnycsepp gördül ki, és az utca hideg kő burkolatán jól hallhatóan koppan, mielőtt tízezer ragyogó darabra hullana szét.
Baja, 2020/11/22
Megjelent a Bajai Honpolgár 2020 decemberi számában.
(https://bajaihonpolgar.hu/)
