Imre bá’ fogalomnak számított a faluban. Mondhatni, ő volt a falu hőse, a kollektív öntudat inkarnációja, a dunántúli szupermen, aki mítosszá itta magát már életében, akiről legendák szóltak, a férfi, aki a halhatatlanok sorába lépett azzal, hogy minden orvosi vélemény ellenére még élt; az érinthetetlen, aki az úttest teljes szélességét kihasználva kerékpározott, noha ezt sem a sebessége, sem a tapadási viszonyok nem indokolták; aki valami csoda folytán mégis megúszott minden balesetet, bár gyengébb idegzetű úrvezetők többször hitték azt, hogy most, most következik a csattanás, aztán a csend, de nem, Imre bá’ az utolsó pillanatban átlibbent a túlsó oldalra, ahol eddig egy kamion közeledett, fejét kilencven fokban elfordította a kerékpár hossztengelyéhez képest, így láthatta a füstölgő gumikat és a verejtékcseppeket a volán mögött ülő férfi arcán, aztán méltóságteljes ívben visszatért a menetirány (amennyiben esetében helyénvaló az „irány” szó használata) szerinti helyes sávba, és békésen tovább-kerekezett.
Imre bá, aki imígyen egy volt a faluval és a falu egy volt ővele, már-már az öröktől valóság és a végtelen élet attribútumait hordozta magában, tekintve, hogy senki sem emlékezett arra, hogy ő valaha gyermek volt, sőt, arra sem, hogy egyáltalán fiatalabb lett volna bármikor is annál, mint amennyi most; továbbá senki nem tartotta lehetségesnek, hogy Imre bá’ egyszer meghal, nem, egy Imre bá’ nélküli világ valóban nem tűnt reális elképzelésnek.
Imre bá’ szokásai is sziklaszilárdak voltak, valójában nem is helyes ezeket szokásoknak nevezni, ezek voltak az öreg létezésének alapkövei, az élet fundamentumai és határkövei, az alfája és omegája mindennek.
Reggelente kinyitotta a kis faliszekrényt, kivette a pálinkásüveget, nagyot húzott belőle, majd visszafeküdt az ágyba. Hanyatt fekve pontosan öt percig nézte a mennyezetet, kitartóan, minden idegszálával a gerendákon futó repedésekre és kitüremkedő csomókra koncentrálva. Ezután felkelt, és megreggelizett. Előtte esetleg – és igen, szinte mindig! – ivott egy újabb pálinkát, de csak azért, mert tudta, hogy ezt reggeli után nem teheti meg. Elvei voltak ugyanis, úgy tartotta, hogy tisztességes ember reggeli előtt csakis pálinkát ihat, reggeli után pedig kizárólag bort. Ehhez tartotta magát.
A kredencen állt egy kétliteres zöld üveg dombornyomott halálfejjel – alatta a klasszikus, keresztben elhelyezett lábszárcsontok –, kopott parafa dugóval, ezt az öreg minden reggel teletöltötte fehérborral. A butélia egyébként az ötvenes évekből maradt itt, akkor terjedt el a krumplibogár az országban, az ellen árultak permetszert efféle palackokban.
A bor karcos volt, amolyan homoki lőre, nem érződött abban a napsütötte déli leejtők zamatából meg a gyümölcsös aromákból semmi, savanykás volt, nyár végére kifejezetten ütős, az a fajta, amire mifelénk azt mondják: guggolós bor. Ez ezt jelenti, hogy ha egyszer megkínálnak belőle, akkor legközelebb guggolva mész el az ablak alatt, nehogy újra behívjanak.
Ilyen kínálásban azért nem sokaknak lehetett része, a kiváltságosok közé tartozott példának okáért a pénzes postás, aki a nyugdíjat hozta, és még pár falubeli, akik bejáratosak voltak az öreg portájára.
Soha nem a zöld üvegből töltött az alkalmi vendégeknek: azt magának tartogatta. A világ rendje nem bírta volna el, hogy a kétliteres palackból másnak adjon, ez teljesen lehetetlen dolognak tűnt. Ha kínálni kellett, hát lecsoszogott a pincébe, megszívta a lopótököt, esetleg a csapot fordította el – ez attól függött, hogy az aktuális kis egyhektós hordóban mennyi bort talált, csapra verni akkor szokta csak, ha már fele elfogyott. Úgy tartotta, az a természetes, ha a hordóban még felénél magasabban áll a bor, akkor annak felfelé kell távozni, lefelé csak akkor folyassuk ki, ha már az alsó fele következik. Ebből nem engedett, akkurátusan nézegette a bor szintjét egy drótra kötött kis gyertyacsonkkal, ha aztán elég alacsonynak ítélte, elégetett egy negyed kénszalagot a lyukon belógatva, precízen bedugaszolta a hordót, majd következett a csapra verés.
A vendégbort egy ütött-kopott zománcos bögrében hozta fel, abból töltött. Pálinkát is adott szívesen a jövevényeknek, ha kértek, de ő azt nem ivott velük: józan életű ember ne pálinkázzon dologidőben.
A zöld üveget általában kétszer töltötte meg egy nap: reggel és délben. Nyáron, nagy melegben fröccsözött is: szódásüvegeit a kamrában tartotta, fa rekeszben, hat darabot. Ha igazán tombolt a kánikula, akár egy hét alatt is elfogyott a hat liter, ámbár ezt az öreg nagyon nem szerette, pazarlásnak tartotta. Elvégre a szódáért fizetni kell, nem is keveset.
Vizet nem ivott soha, nem bízott a vízművekben. Emlékezett rá, hogy a szomszéd Mariska – aki szégyentelenül sok vizet iszik! – egyszer nem eresztette jól ki a csapot, esetleg éppen csőtörés lehetett, fene sem tudja már, a lényeg az, hogy egy hétig fosott a víztől. Hát köszöni szépen, ő ebből nem kér, egyébként is micsoda ötlet, vizet inni, tele van az bacilussal. Persze, hogy megbetegszik az ember.
Így élt Imre bá’, ingázott az otthona és a falu melletti kis szőlő között, fél óra oda, fél óra vissza, persze kerékpáron. Kapálgatott, permetezett, hőségben húzott egy vödör vizet, és megmosakodott (erre való a víz, nem meginni, mormogta ilyenkor). Néha látták a boltban is, kenyeret vett általában, esetleg disznózsírt, kilósat, mert az jobban kifizetődik.
Élete értelme nem az ivás volt önmagában, a dolog ennél némiképp összetettebb: ivott, hogy tudjon dolgozni, és dolgozott, hogy ihasson.
Ez jelentette számára az életet.
A zöld üveget ma is őrzöm, én fejtettem le róla az öreg ujjait, nem volt egyszerű dolgom: a csontos, hideg kéz görcsösen markolta a palack nyakát. A hajnali harmat megcsillant a kerékpár vázán, az árokban hevert a kapa, Imre bá’ svájcisapkája pedig messzire repült, be a napraforgótáblába. A kamion sofőrje egyik cigarettáról a másikra gyújtott, átkozta a percet, amikor elindult erre az útra, néha idegesen az öreg kihűlt testére pillantott, és káromkodott.
A helyszínelő rendőr kezébe vette az üveget, a fény felé tartotta, meglötyögtette. Falubeli ember lévén jól ismerte Imre bá’-t.
– Maradt benne – dünnyögte. – Maradt az alján egy kicsi. Épp valamennyi. Talán egy korty.
Csak még egy korty élet.
Baja, 2016 szeptember
