Fekete bársony, gyémánt nélkül8 perc olvasási idő

Tóth Krisztina új novelláskötetét, a Fehér farkast elolvasva egyetlen tömör szóba sűríthető minden érzésem: miért? Miért történik mindez velünk, emberekkel; miért ír egy ötvenes éveiben járó asszony ilyen nyomasztó témákról; miért kell ezt pont nekem elolvasni; miért kell ezt egyáltalán bárkinek elolvasni – tegyük fel bármelyik kérdést is, a választ nem fogjuk készen kapni, sőt, válasz esetleg nincs is, vagy ha van, mindenkinek más.

A kötet ki nem mondott kérdések sora, befejezetlen történetek feloldozás és lezárás nélkül. Olyanok, akár az élet.

Gyakorlott olvasóként könnyen csapdába sétálunk – „Ó, igen, egy újabb csokor szürreális sztori Tóth Krisztinától!” –, és mire észrevesszük, hogy ez más, már késő, a történetek bevonzanak, látunk és hallunk mindent, mégpedig túlságosan közelről. Amit szürreálisnak véltünk, az a nyers realitás, amit túlzásnak, az fájdalmas őszinteség, amire azt mondtuk: görbe tükör, az a valóságot tárja elénk halálos pontossággal. Önarckép rólunk, photoshop nélkül. Nem jó ránézni.

A sorsok, amelyekbe bepillanthatunk, az élet-mozaikok, amikből a kötet összeáll, többnyire nem a boldogságról szólnak. Gyermekkori bántalmazás, mélyszegénység, megcsalás és öncsalás, hazugságok, elhallgatott bűnök, összetört életek, soha nem gyógyuló lelki sebek, szexuális aberráció és kihasználás, állatkínzás, zsarolás, gyermekrabszolgaság, betegség, halál. Valóság.

A könyv legsötétebb írása A nő, aki nem törölte le az apját.  Letaglóz, szinte fáj. Nem tudok szabadulni a kérdéstől: miért kell nekem ezt a történetet elolvasni?

Tizenegy oldalba sűrítve öt évtized szenvedése; feloldozásnak, válasznak nyoma sincs, s mindez plasztikusan ábrázolva, maga a tömény iszonyat. Ahogy olvasom, részévé válok a borzalomnak, együtt vagyok a családdal, közösen eszünk a szűk panellakás konyhájában, a látszólag közömbös anyával ellentétben én pontosan értem, miért utálja a rántottát a kislány. Amikor pedig a gyerek az apával bemegy a szobába, és anya felhangosítja a rádiót főzés közben, én mellette maradok; én, az olvasó, aki pontosan tudom, mi történik odabent, és az asszonyt figyelem: mi van a lelkében, vajon mit élhetett át a múltban, hogy nyugodtan főz, a rádiót hallgatja és soha, soha nem nyitja ki azt az ajtót? Ülök a piros műbőr széken, halkan sírok, befelé, mert tudom, hogy semmit nem tehetek itt. Mindenki vesztes ebben a rohadt történetben, feloldozás nincs, nem segíthetek sem élőnek, sem holtnak.

Mégis, ahogy becsukom a könyvet, és aludni készülök, nem hagy nyugodni a gondolat, hogy egyszer jó lenne felmenni abba lakásba, az ötvenöt évessé öregedett hajdani kislány mellé ülni a piros műbőr széken, és nem tenni mást, csak halkan, könnyeimet nyelve felolvasni ezt a részt, az ő történetét, aztán hagyni, hogy remegő kézzel elém tegyen egy kávét, és végre elmesélje mindazt, amit soha nem mondott el senkinek. Igen, ezt kellene tenni. Vajon ezért kellett valakinek megírni és nekem pedig elolvasni ezt a fekete fejezetet?

A művek magukkal ragadnak, valahogy velünk történik minden, de legalábbis a közvetlen közelünkben. Az író különös tehetsége, hogy olyan képeket használ, olyan helyzeteket teremt, amelyek nagyon is valószerűek. Ehhez ismernie kell az embereket, tudnia kell, mikor mire gondolnak: Tóth Krisztina ebben hozza a tőle megszokott színvonalat, a szereplők gondolatai hitelesek, életszerűek. („… totyog mögöttem egész a postaládákig, a fenekemből próbálva következtetni a koromra és a családi státuszomra.”) Megszokott, mondhatni hétköznapi jelenetek tagolják a szöveget, kizökkentve az olvasót a történetek drámai feszültségéből. Ugyanezt a célt szolgálják a bővebb leírások, a látszólag felesleges közlések: élővé teszik a cselekményt, végig a valóságban maradunk, megértjük, hogy mindaz, ami történt és történni fog, éppoly reális, mint az állatkert kerítésén átnőtt ecetfa lombja, ami rálóg a farkasház megsüllyedt tetejére.

A könyv első írása, a Lift, a maga csavaros történetszövésével talán tudatosan kondicionálja az olvasót: bármelyikünk lehetne a liftben zokogó nő, a türelmetlen férfi, de lehetnénk akár az író maga, vagy az, aki miatt az ismeretlen nő sír. Ugyanez az érzés tér vissza a Fehér farkas című novellában is: a gondozók nem elvetemült emberek, akik kihasználnak egy lányt, lehetnek ők a srácok a lépcsőházból, akik, ha elmegyünk mellettük, illedelmesen ránk köszönnek, egyikük macskát ajándékoz a barátnőjének; a lány pedig, aki sokat hiányzik az iskolából, ki tudja, talán a fiunk problémás osztálytársa.  A joviális nagypapáról, aki az autóját bütyköli két szeplős unkájával, sose gondoltuk, hogy saját gyereklányát molesztálta hajdan, a zsíros basaballsapkát viselő biztonsági őr pedig mosolyogva biccent nekünk a hinta mellől, mint afféle dolgos, tisztességes családapa.

Mi a tanulság? Kezdjük gyanakvóan méregetni a szomszédot, hogy esetleg ő is gyermekmolesztáló? Ijesztő és sötét sorsot vizionáljunk minden fáradt arc mögé, ne bízzunk senkiben, mert az emberek rosszak? Ha ezt tesszük, félreértjük a kötet üzenetét. Az emberek a sorstársaink, osztozunk velük jóban-rosszban. Mindenki méltó a szánalomra, mi magunk is. Terheket cipelünk valamennyien, emlékek, helyek, tárgyak és személyek nyúlnak utánunk a múltból. Lehetséges szembenézni, lezárni mindent? Erre a kérdésre reflektál a Tizenhét lakás, a Marokkói táska, sőt a háromszáz évvel ezelőtt játszódó A tükör című novella is –választ ugyan ezekben sem kapunk, de közelebb jutunk a dolgok megértéséhez.

Közelebb jutni, igen, ez az, ami összeköti ezeket a történeteket. Az író egy képet tesz elénk, rákényszerít, hogy testközelből lássuk a valóságot, aztán egyszer csak az arcunkba vágja: ti vagytok a képen, a szereplők valósak, a sorsok, tragédiák nem valahol-valamikor-valakikkel történnek, veletek zajlik ez, itt és most. Ezt nehezen emésztjük meg, mi ítélni akarunk, népmesékhez, romantikus regényekhez és szuperhősökhöz szokott olvasóként szeretnénk világosan látni, és az embereket jókra meg rosszakra, áldozatokra és elkövetőkre osztani. A könyv egyik erőssége az, hogy ezt nem engedi meg, az alakok nem a Dickens regényekből ismert fekete-fehér figurák, hanem nagyon is valóságosak. (Gondolhatunk itt a Túlpart segítőkész szomszédjára, akinek a múltja sötét titkot takar, a Hinta másfél éve külön alvó házaspárjára, esetleg a Hírhozó Annájára, Ákosára és mesélőjére, ahol szintén nehéz eldönteni, hogy hármuk közül ki áldozat és ki nem.)

A könyv egyetlen hibája talán az, hogy egyszerűen túl sötét, nyomasztó, komor. Reflexszerűen menekülnénk tőle, nem hisszük (egyszerűen nem akarjuk elhinni), hogy az élet ennyire kegyetlen. Az író gondolatai mindenestől szembe mennek korunk sokat sulykolt pozitív gondolkozásával, s félő, hogy lesznek emberek, akik pont ez miatt nem olvassák majd végig. Igen ám, de ha ez hiba, akkor jogosan merül fel a kérdés: lehet-e reális az irodalom úgy, hogy kihagyjuk a fájdalmat belőle, lehet-e őszinte egy író úgy, hogy közben nem tűnik kegyetlennek? Szükséges igazat mondani, ha az ennyire fáj?

Valószínűleg a szerző is érezte, hogy kell valami, ami oldja az olvasóban a feszültséget, ami, ha fényt nem is gyújt és válaszokat sem ad, mégis valamilyen mintát csempész a valóság fekete szövetébe. Ilyen sorminta többek közt a Vevők című írás, akár egy Örkény egyperces is lehetne, talán nem is akar több lenni, egy hétköznapi abszurd, tanulság és csattanó nélkül.

A Visszajönnek a gólyák már több ennél, óvatosságra int és gondolatokat ébreszt: ha valaki sírva fakad egy kék lábzsáktól, az könnyen lehet, hogy nem bolond, sőt még csak nem is hisztizik, mindössze terheket cipel ő is. A múlt terheit.

A Sárga flakon a kötet pozitív csúcspontja, végre valami szín, egy kis jóleső játékosság tóthkrisztinás csavarral a végén. Határozottan felüdít, mégis elgondolkodtat és kapcsolódik a többi íráshoz is: sose tudhatod, mit miért tesznek mások, kik ők valójában. Igaz ez az egyszerű, írástudatlan bejárónőre és a görög drámák beteg világát idéző emberi sorsokra egyaránt.

A Fehér farkas nem könnyű olvasmány. Egy barátom mondta a következőket: „Én annyi gonosz dolgot láttam már, hogy mostantól csak vidám könyveket akarok olvasni. Ne is ajánlj semmit, ami szomorú!” Neki nem adnám a kezébe ezt a kötetet. A kincs, amiért élni érdemes, nincs benne, még a sorok között sem: a Fehér farkas csak egy gyönyörű fekete bársony, a gyémántot, ami ezen a sötét háttéren különlegesen szépen csillog, mindenkinek saját magának kell megkeresnie.

(Az írás a LITERA IRODALMI portál 2020 évi kritikapályázatára készült.)https://www.facebook.com/literakritikapalyazat/
https://litera.hu/
#tothkrisztina
#feherfarkas

Ugyanez a fészbúkon: https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=2818140318460905&id=1634642770144005

0
0

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük