Talán trendi lenne arról írni, hogy igazából nem nők vannak és férfiak, hanem emberek; mi ez a megkülönböztetés, hé, ébredjünk, a huszonegyedik században vagyunk; ám nekem a határvonal elég éles, bocsáttassék meg, különben is, ma nőnap van, fura lenne ezt átnevezni embernapra.
Kezdem egy vallomással: szerintem azért olyan nagy szakadék nincsen köztünk, én például ki nem állhatom Mark Gungor férfiagy-nőiagy előadását, meg a női logika érthetetlenségén élcelődő vicceket, van ebben egy nagy-nagy mítoszteremtés, aztán szép lassan mindenki elhiszi, hogy ez így van rendjén, mi, férfiak nem ismerhetjük meg a női agy rejtelmeit, a nők pedig nem foghatják fel, hogy mi zajlik a mi szürkeállományunkban. Nem állítom ugyan, hogy én mindig értem a nőket, de legalább nem hiszem el azt, hogy nem is érthetem. Képzeljük el, ha egy idegen nyelvű rendőrrel találkozva csak legyintenénk, hogy á, úgysem egy nyelvet beszélünk, fizetünk szó nélkül, sőt, ha kell, börtönben megyünk önként és dalolva; nem, mi inkább kézzel-lábbal elmagyarázzuk neki, hogy dehogyis mentünk gyorsan, és különben is, három kiskorú gyermekünk élete első és utolsó nyaralásán van, ha most megbüntet, fordulhatunk vissza, fuccs a külföldi kalandoknak, hátralevő életünkben ennek terhét fogjuk cipelni, hordhatjuk őket pszichológushoz, soha nem lesz belőlük normális felnőtt, s mindezt egy apró figyelmetlenség miatt, pedig egy pici kis jóindulattal ezt a rettenetes jövőt el lehetne kerülni – és ezeket szépen elmondjuk, a közeg megérti, a dolog elrendeződik, pedig egy kukkot nem beszélünk egymás nyelvén… Akarat kérdése az egész.
Én sokat tanultam a nőktől.
Édesanyám megmutatta nekem azt, hogy Istent meg lehet, és meg is kell szólítani időnként, nővéreim megtanítottak az élet kisebb-nagyobb trükkjeire (nekik köszönhető, hogy életem első hat évét túléltem), tanítóim és tanáraim közt szép számmal voltak nők, akiket nem esett nehezemre szeretni és elfogadni. Később sok barátom lett, nem csak fiúk és férfiak, hanem lányok, asszonyok is. (Fontosak ezek a barátságok, afféle hidat verünk a nemek közti érthetetlenség mítosztengere fölött, ilyen átjárókat persze más is állít, és jó látni, amikor a megfáradt utazók a két partról átbotorkálnak ezeken a hidakon, és rájönnek, hogy a túlpartiakkal is érdemes szóba állni…)
Szerelem, házasság: az a nő mellett fekszem le és ébredek fel, akit leginkább szeretek a világon, nagy, harminc éve tartó szerelem ez, mekkora közhely, de én élhetem ennek a közhelynek a valóságát, és élvezhetem minden biztonságot adó következményét.
Sokan eszembe jutnak még: fogadott húgom, akitől pár év alatt többet tanultam, mint amit képzelni lehet; fogorvosom, aki ugyan húsz éve kihúzta eddig egyetlen hiányzó fogam, ezzel együtt és ennek ellenére igazi barátra leltem benne; fiatal és régóta fiatal asszonyok és lányok a színházból; baráti, rokoni házaspárok nőtagjai; semmiből támadt, sorsszerű találkozások; mindenhol látni valakit, aki érték, aki figyelemre méltó és tisztelni való.
Végül a „nagyok”: Szabó Magda és Tóth Krisztina, a Brontë-nővérek, Törőcsik Mari, ismert és kevéssé ismert emberek, írni és játszani és rendezni és kutatni és oktatni és nagy hatással élni tudó asszonyok hosszú sora, akiket lehetetlen lenne mind felsorolni…
Aztán körülöttem jönnek-mennek az ismeretlen nők, a ragyogó szemek a maszkok fölött és a fénytelen tekintetek; a felvillanó mosolyok és a fáradtan összeszorított ajkak; a kecses mozdulatok és a megtört, lendületüket vesztett, elgyötört testek és lelkek; a kedvesség, a sokszor önkéntelen báj, a riadt visszahőkölés egy mosoly, egy pillantás elől, ami ki tudja, milyen rémségnek szól valójában; az asszonyi elfogadás és a rideg elutasítás; türelmes anyák és elgyötört házi rabszolgák; egészséges, kipirult arcok és sápadt, fénytelen bőr; leomló, dús hajzuhatag és kemoterápia utáni tarka kendő; eleven fiatalság és haldokló öregség; eleven öregség és haldokló fiatalság; önmegvalósítás és önsorsrontás, építés és rombolás.
Sokszínűség, ami általában jellemzi az embert, de én férfiként a nőkben látom ezt meg leginkább –
köszönöm Nektek.
Baja, 2022/03/08
