Óriáskerék9 perc olvasási idő

Izzadt tenyerében a jegyet szorongatja, úgy néz felszegett fejjel a sárga vascsövekből és traverzekből álló szerkezetre. Óriáskerék… akkor  sokkal nagyobbnak tűnt.

Hány éve járt  itt utoljára?  Nyolc éve  talán, igen, copfja volt még, erre határozottan emlékszik, két tömött varkocs, kék szalaggal. Apja nevetett rá: „Megy a szemed színéhez!”, persze mindenre ezt mondta, az ő fekete szeméhez bármilyen szín  illett, ez igaz.

Apa… mikor utoljára látta, még gyerek volt, a szobában kuporgott  a szőnyegen és legózott (mindig legózott, a lányos játékokat utálta), éppen csak felnézett rá búcsúzásképp, felpillantott és nevetett, talán intett is, és azt  mondta: „Szia Apa! Építek neked egy óriáskereket, ugye, majd megnézed?” Apa pedig az ajtóból fordult vissza: „Persze, ha hazaérek holnap, mutasd meg!”

Aztán Apa másnap nem jött haza, sőt, soha többé nem találkoztak, ő pedig hirtelen felnőtt lett, de ezt  nem mondta el senkinek, így nem is vette észre senki.

Tovább is legózott sokat, kuporgott a szőnyegen copfosan, később rövid hajjal, még később piercingekkel a fülében és a szemöldökén, épített mindent, ami csak eszébe jutott,  házat, palotát, várat és űrállomást, autót és repülőgépet, hullámvasutat és hidakat,  de óriáskereket: soha többé.

Nagyon haragudott Apára, nem volt igazságos az, hogy itt hagyta őt, ha vele marad, hát lehetett volna még egy kicsit  gyerek, csak pár évig, pár hónapig, pár napig vagy legalább addig amíg Apa megnézi az óriáskereket, amit tulajdonképpen csak neki épített. Igen, neki, mert  Apa azt találta mondani, mikor együtt voltak a vidámparkban: „Na, fogadjunk, hogy ezt te sem tudnád legóból felépíteni!” és nevetett,   de látszott rajta, hogy nagyon büszke rá, a copfos kislányra; látszott,  hogy a szíve mélyén tudja: az ő gyereke mindent és bármit megépít…

Hát akkor miért nem nézte meg, miért nem jött haza?

Most itt áll, bámulja a sárga szerkezet piros kis gondoláit, érdekes, ugyanazt gondolja, mint gyerekkorában, mikor Apával jártak itt: olyanok, mint térben elhelyezett mozgó kávéházi asztalok, úgy ülnek az emberek körben, fejük felett a piros bádogtető, kis asztalka előttük, épp csak a fagyi és a kávé hiányzik, az egyik oldalon emelkednek ezek a kis négyszemélyes találkahelyek, a másikon süllyednek, egész nap, egész hónapban, egész éven át, megállás nélkül mindig.

Aznap, mikor megmondták neki, hogy apa meghalt, nem is igazán fogta fel, mit jelent ez valójában. Olyan abszurdnak tűnt  a gondolat, hogy apa nincs többé, hogy nem akarta megérteni, és nem is tűnt lehetségesnek, holott valójában pontosan tudta, hogy ez a valóság.

A mama volt csak mellette, szó szerint csak mellette, mert vele lenni nem tudott, hamar megértették ők mindketten, hogy vannak dolgok, amelyekkel egyedül kell megbirkózni.

Éveken át tartott ez a küzdelem, kérdés volt, hogy ki fog győzni – ha ez egyáltalán lehetséges – és persze kérdés volt az is, hogy mi a győzelem valójában. Soha nem értette, miért emlegetik a felnőttek a gyerekkorukat így: „Azok a régi, szép idők! Mikor még semmi gondom nem volt!”

Ő úgy tapasztalta: a gyerekek élete legalább olyan nehéz, mint a felnőtteké, viszont felnőttként legalább az illúziója megvan annak, hogy dönthetünk a saját  sorsunk alakulásáról.

 Apa halála után tehát gondolt egy merészet, és a továbbiakban a felnőttek közé számította magát.

Barátai nem lévén ezt nem volt különösebben nehéz megvalósítania, az iskolai közösség, és az a néhány ember, akivel futó kapcsolata volt, hamar elkönyvelte: a furcsa kislányt úgy tűnik, megviselte az apja halála. Ugyanezt gondolta a mama is, azzal a kiegészítéssel, hogy nem is baj, ha egy kis önállóságot tanul a gyerek, elvégre önmagán kívül úgysem számíthat másra.

A furcsa kislány most itt áll az óriáskeréknél, éppen belép a gondolába, egyedül, mert a mögötte álló család pont négy főből áll, együtt ülhetik körbe a következő kisasztalt,  tiszta szerencse, így nem kell vadidegen emberek társaságában utaznia.

Sokszor maga elé képzelte az elmúlt években az óriáskereket,  egyszer egy híradóban látta is egy vágókép erejéig, de azt gondolta, hogy soha nem fog újra felülni rá. Őrizte az emléket, az élményt, hogy apával már volt ott, és tudta: ezt nem lehet megismételni. Mégis, mikor a  héten olvasta a hírekben, hogy a vidámpark óriáskerekét le fogják bontani, alkatrészeit pedig szétdarabolják és eladják ócskavasként, azonnal tudta,  hogy  el fog jönni, muszáj felülnie rá, ez  az óriáskerék nem tűnhet el úgy, hogy még egyszer ne utazna rajta.

A legóból  készült óriáskereket bezzeg nem őrizgette semeddig, apa halála után azonnal lerombolta, látni sem akarta többé.

Amikor az iskolában az volt a feladat, hogy rajzolja le a családját, ő lerajzolta apát fekve, lábánál egy óriáskerékkel, az óriáskerék sárga volt, piros gondolákkal, kicsit nagy lett, a teteje kilógott a koporsóból, ekkor hívták be mamát utoljára fogadóórára. Ez az eset után kérte, hogy ne menjen többé be az iskolába, hagyja őt, hadd élje úgy az életét, ahogy tudja. A tanárainak ugyanakkor azt mondta, mama nem akar már bejönni, gyenge  a szíve (ez igaz is volt) és különben is: mindent ő intéz magának egyedül (ez is igaz volt, apa halála óta ő maga írta alá magának  az ellenőrzőjét), és egyébként  is a mamát érthető módon nagyon megviselte az osztályfőnök tapintatlansága, aki a halott fiáról készült rajzot mutogatta neki, ez még akkor is morbid, ha történetesen  egy óriáskerék is helyet kap a koporsóban.

Hozzátette még: „Ha az osztályfőnök úr fia meghalna, és valaki lerajzolná, ahogy a ravatalon fekszik, talán a tanár úr örülne neki?”

Látja magát, ahogy vézna, fejletlen kiskamaszként állt a tanár előtt, egyenesen rá nézett, a szemébe, s úgy beszélt hozzá, hogy kétséget sem hagyott afelől: pontosan érti amit mond és pontosan ezt akarta mondani. Talán még mosolygott is közben, hiszen nem bántani akarta, pláne nem sértegetni, ó, dehogy, pusztán beszélgettek, két ember.

Leül a székbe, egyedül, fölötte a piros bádogtető,   forog a kerék. Felfelé indul, a körüllevő világ lassan süllyedni kezd. Látja távolról az állatkertet, a Sziklát, ahol  jegesmedvék és pingvinek izzadnak a tűző napon, s valahol a lombok között látni sejti a Bagolyvár romjait is.

Bagolyvár… Otthon,  az ablakban könyökölve néha órákon át bámulta a sötétséget,  a baglyokat leste. Szerette nézni ezeket a néma madarakat, amint óriási lepkeként libbentek, szárnyuk néha-néha neszezett csak puhán, mintha valaki egy nagyon vastag és lágy rongyot lebbentett volna meg az  éjszakában. Legtöbbször nem egyedül repültek arra, kettőt,  hármat, de néha még többet is látott. Felültek a szomszéd ház antennájára vagy a vén gesztenyefa ágára, és csak néztek, ültek mozdulatlanul; mesebeli madarak felborzolt tollal, mint megannyi kövér, bumfordi  csirke. Bámulta őket  kifáradásig, amíg már káprázott a szeme; küszködött az álommal, de csak könyökölt a párkányon,  mert nézni kellett, beszívni az éjszaka hűvös levegőjét,  s közben hagyni, hogy a gondolatok jöjjenek és menjenek, puhán, hang nélkül, akár a baglyok. Egyszer elaludt az ablakban támaszkodva, s arra riadt, hogy lecsúszott a padlóra, zsibbadt kezét masszírozta utána, s félig lehunyt szemmel, villanyt sem gyújtva támolygott az ágyba. Mamára gondolt ekkor, arra, hogy tulajdonképp milyen szerencsés volt, hiszen győzött azzal, hogy már nincs, a nemlétével legyőzte a fájdalmat, a fia hiányát, az egyedüllétet, az öregséget: mindent. Aztán arra gondolt, hogy ő maga is szerencsés, mert ő is győzött  azzal, hogy   itt maradt, hogy könyökölhetett az ablakban, láthatta a baglyokat, beszívhatta az éjszaka hűvös levegőjét, és megérthette: lenni jobb, mint nem lenni.

Most fent van, legfelül, nem emelkedik és nem süllyed, egy  pillanatig csak vízszintesen halad, no jó, egy pillanatig sem, tudjuk, egy kör végtelen pontból áll, és nincs egyenes szakasza… Elméletileg! Gyakorlatilag azonban igenis, egy pillanatig, egy megfoghatatlan pillanatig csak horizontálisan mozog a gondola (Apa legalábbis ezt állította, mikor itt voltak együtt), ezt a pillanatot akarja hát megragadni, amikor nincs le és nincs fel, csak előre, de mire igazán az övé lenne az élmény,  már érzi, hogy süllyed, megy lefelé, vissza, az emberek közé.

Iskolás csoport közeledik  nagy zsivajjal, néhányan a nyakukat tekergetve bámulják az óriási sárga kereket, sokan fáradtan leülnek  a padokra és  a fém lépcsőre, páran a telefonjukat nyomkodják vagy fényképeznek.

Nézi őket fentről, lassan közeledve az ő kis lebegő kávézó-teraszbeli asztalkájával,  s azon tűnődik:  ki az közülük, aki már volt ott fent, ahol megáll a mozgás, ahol egy pillanatig minden jó, mielőtt újra elindulnál lefelé? Aztán arra is gondol: vajon ezek a gyerekek közül hányan nőttek fel hirtelen, úgy mint ő, hányan döntöttek úgy, hogy mostantól felnőttek lesznek, és most valódi, gyerekarcú felnőttekként csak eljátsszák azt, hogy ők igazából még gyerekek, kirándulnak, fényképeznek és nyakukat felszegve bámulják a sárga óriáskereket, miközben valahol hever egy játék összetörve, széttaposva; valahol, ahol senki sem látja, egy sosem volt gyerekszoba sarkában talán, vagy egy valóságos gyerekszoba romjai között.

Mikor nő fel az ember? Ezen tűnődik egyre, ahogy kilép a gondolából, és lesétál a fém lépcsősoron, utat keresve magának az ott ülő emberek között. Lassan távolodik, lehajtott fejjel, már alig hallja a szerkezet monoton zúgását,  amikor hirtelen  megfordul. Szemben áll  a sárga óriáskerékkel, éppen csak felnéz rá búcsúzásképp, felpillant és nevet, talán int is, majd ezt mondja: „Szia Apa!  Építek neked egy óriáskereket, ugye, majd megnézed?”

Baja, 2017

Fészbúk oldal: https://www.facebook.com/perspektivaknovella/posts/286313683546282

0
0

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.