A félelem anatómiája4 perc olvasási idő

Az első éjszakán

nem mozdult, csak a szemét nyitotta ki. Halványan derengett az ablak a behúzott függöny mögött, a konyhából pedig ide látszott a sütő zölden világító digitális órája. Felébredt, de nem tudta, mitől. Zajt nemigen hallhatott: hajnali kettő óra volt, csend borult az egész házra, az utca soha nem nyugvó forgalma is ekkor volt a leghalkabb, azt egyébként is megszokhatta az itt töltött évek alatt.

Valami félelemfélét érzett, ez meglepte. Nem szokott félni, már kicsi gyerek korában is azzal büszkélkedett az anyja, hogy ő aztán soha, semmitől nem fél. Valóban: nem félt egyedül, nem félt a kutyáktól, és nem félt a sötétben.

Persze azért ismerte az érzést, csak ritkábban élte át, mint mások. Ezzel együtt megtanulta, hogy melyek azok a helyzetek, ahol félni kell, mert a környezet – a barátok, az iskolatársak, a család – ezt várja el tőle. Úgy tett tehát ilyenkor, mint aki tényleg fél, azokban a nagyon ritka pillanatokban pedig, amikor ez valóságos volt, szinte örült, hogy találkozik az érzéssel. Megnyugtatta, hogy tud félni, hogy ő is olyan, mint a többiek.

De az érzés, ami a szóban forgó éjszakán felébresztette, másmilyen volt. Nem tudta, hogy félnie kellene valamitől, nem is volt rá semmi oka, mégis félt. Ettől aztán nagyon megrémült.

Felkelt, alaposan kiengedte a vizet a konyhai csapból, és ivott egy pohárral. Az arcát is meg­mosta, aztán hosszan nézte magát a tükörben. Félhomály volt, nem kapcsolt villanyt, csak a szobából szűrődött ide némi fény. Az arcon, ami a tükörből nézett vissza, nem látszott semmi. A szokásos, nem félős arca bámult rá vissza.

Vállat vont, visszament a szobába, majd bebújt az ágyba. A félelem elmúlt, nem is értette, mi történt vele. Reggel felébredve már egészen nevetségesnek tartotta, hogy ok nélkül félt éjszaka, pont ő, aki akkor is nagyon ritkán érez félelmet, ha oka van rá. Nyilván az idegei játszottak vele, gondolta, megesik az ilyen. Attól még semmi nem változott meg, nem hajlandó rémeket látni ott, ahol nincs semmi.

Évekkel később,

ahogy próbálta visszapörgetni az eseményeket, rájött, hogy valójában akkor kezdődött minden. Akkor és ott megsejthetett valamit abból, hogy az igazi félelem nem az, ha fél az ember valamitől, hanem az, hogy fél, és nem tudja megmondani, hogy mitől. Attól a naptól fogva félt minden este, amikor lefeküdt, hogy fel fog ébredni éjszaka. Amikor éjszaka aztán bármilyen okból valóban felriadt, jeges rémület töltötte el, mert tudta, hogy következő pillanatban érkezik majd a félelem, és azt is tudta, hogy az érzésnek semmilyen racionális magyarázata nem lesz.

Egy nap eszébe jutott, hogy még jó, hogy csak éjszaka fél. Milyen nyomorult dolog lenne, ha nappal is rettegne. Elkezdte hát figyelni magát, és rá kellet jönnie, hogy tévedett: nappal is tud félni, ha egyedül van. Szerencsére ritkán volt egyedül.

Később arra gondolt, hogy ha az ő félelmének nincs is igazi alapja – értsd ezalatt azt, hogy nem a sötéttől fél, csak a sötétben, és nem az egyedülléttől fél, csak mindig egyedül van, mikor fél –, akkor lehet, hogy egyszer már akkor is félni fog, mikor nem egyedül lesz.

Így is történt.

Most

hanyatt fekszik ezen a gödrösre feküdt ágyon, jó ideje semmi dolga nincs, csak az, hogy rettegjen. Nyitott szemmel nézi a repedezett mennyezetet – volt rá elég ideje, hogy tanulmányozza –, és újra meg újra arra a megállapításra jut, hogy amíg nem félt, voltaképpen becsapta saját magát. Az ember ne akarjon lázadni, ne tegyen úgy, mintha bármi hatalma volna a sorsa felett, vagy mintha leg­alábbis értené, hogy mi történik vele. Nem – fűzi tovább a gondolatot –, az embert az emeli ki az állatvilágból, hogy gondolkodni tud. Ha viszont valóban elkezd gondolkodni, akkor előbb vagy utóbb ráébred, hogy semmit nem ért abból, ami körülötte folyik, következésképp elkezd félni. A félelem az első lépés a megismerés útján, tehát aki nem fél, tulajdonképp szinte bizonyosra vehető, hogy nem is gondolkodik. Ő gondolkodik, tehát fél, de mivel nincs közvetlen kiváltó oka ennek a félelemnek, hát minden oka megvan rá, hogy rettegéssel töltse el a tudat, hogy ő attól fél, hogy majd ok nélkül félni fog.

„A félelem anatómiája” címmel írt erről nemrég egy tanulmányt is, de sajnos a kéziratot nem tudta eljuttatni a megfelelő helyre: Sanyi, az ápoló azt mondta, hogy hagyja békén a főorvost ezekkel a marhaságokkal, és különben is örüljön, hogy újabban már nem kell éjszakánként az ágyhoz szíjazni.

Baja, 2015

Fészbúk bejegyzés: https://www.facebook.com/perspektivaknovella/posts/293701196140864

1
0

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.