Hárman ülnek a művelődési ház színpadán: egy felnyírt hajú fiatalember, élre vasalt nadrágban, fehér ingben, ezüst nyakkendőtűjén megcsillan a pókhálóba kitartóan kapaszkodó ősrégi reflektor fénye; egy reverendás, szikár alak, Péter; és egy köpcös, pirospozsgás figura, aki mosolyogva tekintget le a lassan gyülekező nézőkre.
A nyakkendős előbb a köpcöst köszönti, a Pál atyaként megszólított joviális férfi kissé riadtan, szabadkozva kéri: ne nevezze őt atyának, feléjük a tiszteletes, még inkább a lelkipásztor titulus járja.
A fiatalember – időközben megtudjuk, hogy ő az est házigazdája, szervezője és moderátora egyben – nem zavartatja magát, egy „nohát, a pap az pap, mindegy, akárhogy is nevezzük” felkiáltással a reverendáshoz fordul, és nyomban nekiszegez egy kérdést: az estét indítsák a Mária-tisztelet megvitatásával, vagy beszélgessenek inkább a predesztinációról.
Péter felvonja a szemöldökét, ő egy barátságos beszélgetésre kapott meghívást, ahol a téma a kisváros két legnagyobb vallási közösségének közös múltja – netán félreértett valamit?
Pál mosolyogva bólogat, ő is így emlékszik, idéz is a levélből: „Mi lehet a titka, hogy városunkban emberemlékezet óta zavartalan a két egyház kapcsolata? Derítsük ki együtt!”
A moderátor legyint, lerágott csont, ami működik magától, arról minek beszélni, hanem a papi nőtlenség kérdése, vagy a női lelkészek (avagy lelkésznők, a franc se ismeri ki magát ebben a furcintos egyházi terminológiában) esete mégiscsak érdekesebb – nem is beszélve az eleve elrendelés elméletéről, vagy a Máriát érintő kérdésekről.
Tudja, barátom – így Péter – ezek nem létünk legfontosabb dolgai. Koncentráljunk arra, miben egyezünk!
Pál is csatlakozik: annyi fájdalom, szenvedés és meg nem értés van a világban, minek keresni az ellentéteket?
A házigazda indignálódva köszörüli a torkát, majd fejét csóválva kijelenti, hogy persze, ő is az egység híve, ez csak természetes, de azért ezek mégiscsak létező problémák, amik mellett nem lehet csak úgy elmenni. Kissé tudálékosan hozzáfűzi még: mert igazság, mint ezt jól tudjuk, csak egyféle van.
Egyébként is, tessék megnézni a történelmet, a megjelent egyházi személyek felekezetei kölcsönösen meg-, és kiátkozták egymást, és – itt egy kissé zavaros képet használ – a máglyák tüze csak a jéghegy csúcsa.
Azok ketten továbbra is mosolyognak, kitartóan bizonygatják: ami volt, elmúlt, különben is, hitünk alapja közös, az Örökkévaló kegyelméből élünk, az Isten Fiába vetett hit által. Beszélnek még a szeretetről, ami többet ér, mintha valaki tűzhalálra szánná a testét, vagy mindenét szétosztogatná.
A moderátor eddig bírja cérnával, itt kissé élesen közbevág, és határozott rosszallással a hangjában megkérdezi Pétert és Pált: komolyan hisznek ebben a vallásos maszlagban?
A megszólítottak biztosítják róla, hogy igen, ez mindkettőjüknél afféle foglalkozási ártalom, elnevezéstől és felekezettől függetlenül a papok és egyéb egyházi személyek között szignifikánsan több a hívők száma, mint a hitetleneké.
Pál még hozzáteszi: és ez így van jól.
Ámen, vágja rá Péter.
Ezek után mindketten felállnak, elnézést kérnek a közönségtől, amiért menniük kell – kedd esténként együtt járnak kuglizni, egyébként is mindent megbeszéltek már, ami fontos. Eltűnnek a függöny mögött.
A kérdés, amit a zaklatott fiatalember emelt hangon, teátrális hangsúllyal és arckifejezéssel tesz fel, egy darabig még ott rezeg a levegőben: mégis, ki az úristent kérdezzek én most meg a Mária-kultuszról és az eleve elrendelés tanáról?
Kérdezd őt, jön a válasz a lebbenő függöny mögül – fel lehet ismerni Péter atya érces hangját – majd Pál veszi át a szót: aki az Istent keresi, annak hinnie kell, hogy ő van…
A színpad elnémul, a függöny egy utolsót lebben, a nézők között egy borostás, borízű hang dünnyögi a mondat végét halkan, mintegy magának: … és megjutalmazza azokat, akik őt keresik.
Baja, 2022/10/25
