Fáradt remény5 perc olvasási idő

Amikor az ember a lepedőt a fa lécekkel tagolt üvegfalba vert szögekre akasztja, hogy a gyermekintenzív-osztály egymástól hermetikusan, de nem vizuálisan elválasztott termei közül leválassza azt, amelyikben a monitoron az EKG görbe – nem váratlanul ugyan, de mégis halálos kegyetlenséggel – egyenessé vált, nagyon fáradtnak érzi magát.

Elcsigázott már reggel, mikor felveszi a műszakot, hazugnak érez minden bíztató mosolyt és reményt ébresztő gesztust, amit az elgyötört szülők felé mutat, enerváltan tölti ki az egyre nyilvánvalóbban feleslegessé váló táblázatokat a véget nem érő számsorokkal, amelyek értelmezéséhez már nem kell orvosnak lenni, egy rutinos ápoló számára is világos és egyértelmű minden adat. Csak a remény maradt, vagy az sem, mindössze a remény abban, hogy csoda történik.

A remény, ami minden szülő számára új és személyre szabott érzés, amelyben benne van az élet ígérete, a gyógyulás lehetősége, a teljes felépülés, neki, az ápolónak sokkal inkább fájdalmasan rideg statisztika, esély ugyan, de százalékokkal, számokkal jól visszaadható, kegyetlenül valóságos gondolatsor, amiben halványan ugyan látható az élet, de sötéten felsejlik a halál lehetősége, a gyász és a fádalom, a rideg valóság.

Mikor az ember a műszak végén leteszi a fehér köpenyt, civilbe öltözik és hazamegy, ahol gyerekek, unokák, testvérek várják, a születésnapi gyertyákat fújó vagy a  karácsonyfa körül kuporgó apró embereket nézi, próbál nem gondolni erre a másik helyre, de mindez lehetetlen, ugyanúgy, ahogy ezen a helyen is gondol az otthoniakra, hiszen emberből van ő is, nem gép; és most, ahogy a rögtönzött függönyt igazgatja az üvegtáblák előtt, elfutja a szemét a könny, pedig kívülről tud minden tanácsot, amit a kórházi pszichológus javasol ezekre az esetekre, elméletben távol is tartaná magát de nem lehet, mert az ágyban fekvő gyerek túl közel van és nagyon is valódi, öt hete még viccelt és olvasott és a telefonját nyomkodta, most pedig az orvos felnéz a faliórára és elmormogja a filmekből ismert elcsépelt mondatot: a halál ideje 16 óra 14 perc.

Ilyenkor az ember végtelenül elfárad.

Nézi, ahogy a szülők az utolsó születésnapról itt maradt gyűrött papírzacskóba pakolják a már értelmetlenné vált tárgyakat: szemüveget, plüss pingvint, kedvenc tollat és a telefont, amit konok makacssággal töltöttek fel minden másnap, mert hátha… Látja a hitetlenséget, azt, hogy ők még nem fogták fel igazán a tényt, de mindeközben nagyon is érzik; bőrén tapasztalja az elengedés gyötrelmét és könyörtelenségét; a fájdalom lehet néma vagy jajveszékelő, csendesen fohászkodó és átkozódásba fulladó: a közös mindig, hogy tapinthatóan jelen van.

Az ápoló érti mindazt, amit a hozzátartozók még nem, túl sokszor igazította már meg halott gyermeken a lepedőt – mintha ez bármit is számítana már! – és túl sokszor adta át az üres szobát a takarítóknak, hogy aztán másnap vagy két nap múlva ugyanitt újra elinduljon a halálos küzdelem újabb szereplőkkel, reményt adó szavakkal és mosolyokkal, törődéssel és néha önvédő távolságtartással.

Ebben nagyon el lehet fáradni.

Megélni és megérteni teljes mélységében, hogy emberek vagyunk, közelről látni a törött világot a zátonyra futott sorsokkal, részt vállalni abban, hogy ez is hozzátartozik a léthez, küzdeni test és lélek halála ellen, harcolni a csüggedéssel, a reménytelenséggel; méltóságot adni ott, ahol már nyoma sincs a méltóságnak: ez hatalmas tett, amihez óriási erő kell.

Mindeközben elfárad az ember.

Újra meg újra látni és hallani az elmentek mosolyát és hangját, emlékezni szülőkre, testvérekre, engedni fájni az elmúlt életeket, de közben lépni tovább, mert otthon is várják, és lépni tovább, mert újak jönnek, új reménnyel, új hittel, új mosollyal, új könnyekkel; mellettük kell állni, mert most ők vannak szükségben.

Aztán néha belép egy-egy felnőtt a párjával, vagy talán a gyerekével, és elfogódottan mutatja: nézd, itt feküdtem én is tíz éve, vagy tizenöt éve; látod, pont ugyanígy, de akkor még nem volt ez a gép, és az ágy is mintha másik lett volna, de a szoba ugyanaz, a fehérre festett fém szék ugyanaz, a lámpa folyton égő fénye ugyanaz, a tisztaság és a szenvedés szaga ugyanaz, az emberi test és lélek ugyanaz, a gépek zaja ugyanaz, a Tiszára néző ablak ugyanaz, csak a fák nőttek meg, látod, az élet ment tovább.

Az ápoló, aki háttal áll nekik, most megdermed, messzire néz az ablakon át, túl a parkon, túl a Tiszán, túl az életen, túl mindenen; hallgat, a szavakra figyel, nem is, csak a hangra fülel, nem is, csak befelé figyel, befelé hallgat, ahol egy halk, nagyon fáradt hang ujjongva suttogja: látod, mégis van remény.

[Emlékül és bátorításul az SZTE Gyermekklinika Onko-Haematológiai Osztályán és Gyermekintenzív Osztályán dolgozó embereknek – legyenek azok orvosok, ápolók, betegszállítók, takarítók – mindenkinek.Sok gyermek és szülő, köztük mi is kapott tőlük reményt és hathatós segítséget!]

Baja, 2022.03.14

Fészbúk-bejegyzés: https://www.facebook.com/perspektivaknovella/posts/334866752024308


1
0

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.