Egyszerű

EGYSZERŰ – Apa, a nagypéntek ünnep?– Igen.– Azt ünnepeljük, hogy Jézus meghalt?– Ja.– Azért, hogy vasárnap feltámadhasson?– Körülbelül.– Nem lett volna egyszerűbb, ha meg sem hal, csak simán feltámad?– Egyszerűbb lett volna, csak ez nem így működik.– Miért?– Csak. Egyszerűen nem így megy, és kész.– Nem értem…– Persze, mert nem egyszerű.– Ha nagy leszek, megértem?– Tovább…

Régen minden jobb volt

Régen minden jobb volt, ezt hallani úton-útfélen, ezt látom a fészbúk falamon, színes-érzelmes posztok hirdetik fennen a letűnt korok dicsőségét. Most épp’ ez jött velem szembe: „Régen az embereknek még volt idejük egymásra, a beszélgetésre.”Érdekes, szerintem most is van. Csomó embert ismerek, akinek van ideje egyre s másra. Főként arra, ami fontos neki. „Nagymama kicsi Tovább…

Fekete bársony, gyémánt nélkül

Tóth Krisztina új novelláskötetét, a Fehér farkast elolvasva egyetlen tömör szóba sűríthető minden érzésem: miért? Miért történik mindez velünk, emberekkel; miért ír egy ötvenes éveiben járó asszony ilyen nyomasztó témákról; miért kell ezt pont nekem elolvasni; miért kell ezt egyáltalán bárkinek elolvasni – tegyük fel bármelyik kérdést is, a választ nem fogjuk készen kapni, sőt, Tovább…

Álomkarácsony

Elalvás előtt sokszor végiggondolom a nap fontosabb vagy érdekesebb eseményeit. Most ez utóbbin van a sor. Egy fészbúk-poszton tűnődöm éppen, jóbarátom, az igazi Mikulás írta ki a falára: „35 év után először, az idén szabadságon lesz ez a Mikulás.” Régóta ismerem őt, az én gyerekeimet is látogatta, szigorúan baráti alapon, mint mindenki mást is, soha Tovább…

Fénysugár

Szeretem az arcokat nézni. Lopva, hogy ne lássák meg; nyíltan, vállalva, hogy kíváncsi vagyok; a szemem sarkából egy villanásnyi időre; olykor fürkészőn, csaknem tolakodóan. Arcpirító szokás, tudom. Ember-arcokat látok, embereket az arcok mögött, arc mögé bújt vagy az arcukkal is mindenestől magukat vállaló embereket; sorsokat, érzéseket, hangulatot, derűt és borút  – persze nem mindent látok Tovább…

A tűzhely melege

Van egy kép az irodámban a falon, fekete-fehér fotó, egy régi parasztház konyhájáról. A sparhelt résnyire nyitott ajtaján tűz csap ki, az egészen csak ez a rész színes, az élő, vörös lángnyelvek. Sokan megnézik a fotót, próbálják kitalálni: mit keres a kép itt, a minimál bútorokkal berendezett helyiségben, egy jó nevű építész irodájában. Nem értik, Tovább…

#mondjátokmeg

A Bátor Tábor kávézójában ülök, kivételesen egyedül, pedig ez központi hely, nagy a forgalom. A kávézó – tábori szlengben CP – gyerekmentes övezet, a segítők és a szülők birodalma, hajnalban innen indulunk néhányan futni, nap közben ide térünk be kávézni és teázni, vagy csak pihenni kicsit. Rengeteg infó a faliújságokon, képek, színes feliratok, táblázatok, emlékek. Tovább…

A síró elefánt

Garzonlakás, frissen festett falak, vajszínű padlószőnyeg, fényes fehérre mázolt ajtók. Az ablakok előtt csipkefüggöny, leér a radiátor előtt egészen a földig, fent, a karnison szobai futóka levelei tekeregnek tarka összevisszaságban. Ülőgarnitúra az egyik oldalon, a másikon egymás mellett konyhai székek és narancssárga pilleszékek, azok a szétszedhető, homokóra alakú formatervezett csodák, a kor remekei. A mennyezetről Tovább…

Mikor leszáll az est

Azt mondják, ha az ember megöregszik, és feledékeny lesz, a gyerekkor emlékei már élőbbek, mint a későbbiek. Ez valóban így van, valahogy az élet elején szerzett benyomások beleégnek az emberbe, kitörölhetetlenül, jó és rossz dolgok egyaránt. Egyedülálló vagyok. Egyedül fekvő újabban, ez a pontos kifejezés, állásról már egy ideje szó sincs, fekvés, néha pici ücsörgés, Tovább…

Páternoszter

In memoriam RR Fiam kuporog a kórházi ágyon, a szokásos, csak neki kényelmes pózban: lábát felhúzza, nekidől a nagy párnának, kezében rejtvényújság és toll. Fekete infúziós cső kígyózik a pizsamája alól, bebújik a takaró alá, lelóg majdnem a földig, majd felkúszik a gyógyszerpumpa állványán, egészen a sóoldatos tasakig. NaCl, ez áll a zacskón, nátrium-klorid, de Tovább…