A kőműves5 perc olvasási idő

Aurél a lelátó széles lépcsőfokán ült és hamburgert evett, hozzá energiaitalt ivott dobozból. Itt dolgozott hetek óta, a munkája abból állt, hogy méretre szabta és helyükre ragasztotta a gránit lépcsőfokokat. Kőműveskanállal kente a ragasztót, vízmértékkel ellenőrizte a lapokat, a kanál nyelével kocogtatva állította be az egyes elemek végleges helyzetét. Egy kisváros folyóparti sétánya elején volt ez az amfiteátrum-szerű régi vízi színpad, lépcsőfokai kicsorbultak, szétmállottak már régen, és most pályázati pénzből újítják fel. „A víziszínpad új burkolatot kap”, így olvasta Aurél a helyi újságban, s ezen mosolygott magában – ő tudta, mit jelent ez a gyakorlatban, mennyi munka, hány mozdulat, hány mérés, vágás és illesztés az, amit egy újsághírben egy rövid mondattal el lehet intézni: „Új burkolatot kap”.

Aurél szerette a munkáját, pontosan dolgozott, rendet és tisztaságot hagyott maga után. Élvezte, hogy alkothat valamit, szerette a fizikai munka okozta jóleső fáradtságot, az érzést, hogy nyomot hagy a világban. Persze, ezt nem fogalmazta meg ilyen fellengzősen, ő „csak” tette a dolgát, mert ez volt neki természetes. Kőműves volt, és ezt teljesen rendjén valónak találta.

Delet harangoztak éppen, kellemesen sütött az április végi nap. Aurél jóleső érzéssel fordította arcát a fény felé. A múlt héten végig esett, most végre kiderült az ég, tökéletes tavaszi időjárás volt – ideális ehhez a munkához. Órájára pillantott, inkább csak megszokásból: tulajdonképpen mindegy, hogy pihen még öt percet, vagy nekilát a dolgának, este úgyis addig marad, amíg kedve tartja. „Vagy amíg befejezek egy újabb sort” – gondolta most, s hozzátette magában: „Ki kell használni a jó időt!”

Nem sokkal később, ahogy a ragasztót kente a fogas spatulával a következő lap helyére, nézője akadt. Egy ötéves-forma fiúcska állt meg előtte, aki a gyerekek természetes nyíltságával, leplezetlen kíváncsisággal bámulta. Aurél rámosolygott, megszólította: „Tetszik a meló, kisöreg?” A gyerek félénken visszanézett, és kérdezgetni kezdte: „Miért kened oda? És mi az?” Aztán további mondatok következtek, kérdések hosszú-hosszú sora. A fiatal kőműves röviden, egyszerű szavakkal, türelmesen válaszolt, s közben öccsére gondolt… mennyit kérdezett az is kicsi korában!

A lap a helyére került, a következő követ mérni és vágni kellett. Aurél a tenyerére írta a méretet, majd elindult a kővágó gép felé, nyomában a kissráccal. Mielőtt odaért volna, a gyerekhez fordult, leguggolt, és úgy mondta neki: „Maradj inkább itt, ez kicsit hangos lesz. Porolni ugyan nem fog, vizesen vágom, de a hangja… hát az nem túl szép. Jó?” A kicsi engedelmesen megállt, megvárta, míg Aurél elvágta a lapot („Tényleg jó hangosan zúg, de azért nem is olyan ijesztő!” – gondolta közben), kikapcsolta a gépet, majd együtt indultak vissza lépcsőn. Aurél letámasztotta a méretre vágott burkolóelemet, kezébe vette a kőműveskanalat és folytatta a dolgát.

Ekkor jelent meg az anyuka. Eddig valahol beszélgetett és távolról tartotta szemmel a gyereket, de most menni készült. Kézen fogta a kisfiút, és miközben elindultak, Aurélra ügyet sem vetve, fennhangon beszélni kezdett hozzá: „Ebből elég volt, gyere szépen! Most legalább láttad, mi lesz abból, aki nem tanul. Egy mezei kőműves! Remélem, megjegyezted! Micsoda tróger… a koszos nadrágjában… eh, kőműves.”

Így lépkedtek az új gránit lapokon, majd tovább a sétányon, a nő szinte húzta kezénél fogva a kisfiút, az visszanézett, színes baseballsapkáján vízpermet ült (a kővágó gép fröcskölhette le, gondolta Aurél), a pókembermintás silden megcsillant a nap, a gyerek mosolygott, és egy kis kődarabot szorongatott a jobb kezében. „Kőműves, kőműves” – ízlelgette magában az eddig ismeretlen szót – „Kőműves. Anya, a bácsi kőműves? Vagy tróger? És az mit jelent? Én is kőműves leszek! Vagy legyek inkább tróger?” A nő válaszra sem méltatta, csak a lépteit szaporázta meg kissé, hogy minél előbb távol kerüljenek innen. Micsoda ötlet, még hogy az ő kicsi fia kőműves!

Aurél a lépcsőre kanalazta a következő adag ragasztót, egy csepp a kézfejére fröccsent, ezt ösztönös mozdulattal foltos nadrágjába törölte, majd fogas spatulájával szétterítette az anyagot, figyelmesen, ahogy szokta. A méretre vágott lapot a ragasztóba tette, megigazította (ügyelve, hogy az illesztés pontosan párhuzamos legyen), ráfektette a sárga vízmértéket, a kőműveskanál nyelével türelmesen kocogtatta, hogy szépen síkba kerüljön a többivel, és amint elkészült, a távolodók után nézett. Ahogy lent állt a negyedik lépcsőfokon, szeme egy síkba került a már kész burkolattal, látta, ahogy a gránit lapok egyenesen, tisztán és tökéletes vonalban sorakoznak, egyik a másik után; két hét munkája kiterítve, hogy lássa mindenki, hogy megcsodálják; vagy csak végigsétáljanak rajta, esetleg leüljenek kicsit megmelegedni a még langyos kőre hűvös nyári éjszakákon, vagy épp ellenkezőleg: hűsöljenek ott a kora délelőtti órákban, kenyeret szórva a vízben úszkáló kacsáknak; süttessék magukat a nappal a tomboló kánikulában, vagy a havat félrekotolva fázósan gubbasszanak ott télvíz idején. Ahogy így nézte a kész lépcsősort, messze, a sétányon látta még az anyát és a gyereket, a cipőjüket eltakarta a lépcsősor teteje, így lebegni látszottak a burkolat fölött; mentek, sietős léptekkel és határozottan; a kisfiú sem nézett már hátra, komolyan és engedelmesen baktatott az anyja mellett, lehajtott fejjel, izzadt kis kezében egy kődarabot szorongatva.

Aurél felegyenesedett, kiegyengette fájós derekát, lábával továbbtolta a ragasztós vödröt az oldalára akasztott kőműveskanállal és a spatulával együtt, majd nekilátott, hogy lemérje a következő gránitlap helyét.

Szeged, 2018.06.20

1
0

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük