Szégyenletes örökség3 perc olvasási idő

Stílusgyakorlat Lackfi János kreatív írás csoportjában #8
(A cím kötött, a téma, a terjedelem és a stílus előre meghatározott)

Ő ott Angéla, akinek a nővőrét megölte az anyád – ezt súgta fülembe Zsuzsa néni, akit minimum tíz éve nem láttam, de most itt van a ballagási vacsorámon. Indulni készül, körbejárta már a teljes rokonságot, utoljára hozzám tipeg, naftalinszagot és valami cserebogárra emlékeztető illatfelhőt árasztva maga körül lehajol – maradj csak, nem kell az ünnepeltnek egy öregasszony kedvéért ugrálni! –, és egy lapos oldalpillantással bemutatja nekem anyám áldozatának külföldön élő húgát.

Követem a tekintetét, Angéla az asztal túlsó oldalán ül, anyámmal szemben, kettejük között temérdek üres Jägeres pohár. Anyám a sminkjét igazgatja, teljesen szétkenődött, Angéla egy cigit tart a szájában, és az öngyújtójával babrál, miközben anyám mellett elnézve a falon függő Munch reprót bámulja.  A narancsszínű ég alatt a fejét két tenyere közé szorító alak egyenesen visszanéz rá.

Angélával szerintem soha nem találkoztam, bár valahogyan mégis ismerős.

Azt, hogy anyám gyilkos, tudtam már elejétől fogva, a mai napig emlékszem a kórház szagára, apám keserű hallgatására, meg arra, hogy hónapokig BKV-n jártunk az oviba meg mindenhová; előbb azért, mert nem volt autónk, aztán azért, mert apám egy vasárnapi ebéd után közölte: nem fog együtt élni valakivel, aki részegen volánhoz ül és így nyírja ki a legjobb barátnőjét. Aznap láttam őt utoljára.

Apám el sem jött a ballagásomra, igaz, elég messzire került az emlékezetes vasárnapi ebéd óta, ennek ellenére talán mégis vállalta volna az utazást a kedvemért, ha módjában áll. De ő valóban nem lehet itt, jó ideje okkal hanyagol engem, az egyetlen lányát. Az igazolás egy gyásztávirat formájában érkezett néhány héttel a tizennegyedik születésnapom után, egy ismeretlen müncheni címről.

Anyám magához inti a pincért, újabb kört rendel.

Angéla tovább szemez a festménnyel, a meggyújtatlan cigaretta már elázott a szájában, idegesítő, ahogy az ezüst öngyújtót forgatja az ujjai között. A Jägerét szótlanul áttolja anyám elé, aki megvonja a vállát, és kiissza a keserű poharat – fenékig, mint mindig. Aztán nehézkesen felkel, a mosdó felé indul. Megy a gyilkos, hogy könnyítsen magán – fut át az agyamon.

Bámulom a gomolygó füstöt, a cigaretta az én kezemben ég, én vagyok az, aki leültem anyám üres helyére Angálával szemben és tüzet kértem tőle, én, a gyilkos lánya; aligha látta, hogy remegett a kezem, én azonban pontosan megfigyeltem a vörösre manikűrözött ujjak reszketését, láttam, hogy azok a körmök már rég voltak lakkozva és kissé lenőttek;  s ahogy a füstöt a szám sarkából kifújtam, arra gondoltam, hogy vajon Orsinak, Angéla nővérének ki volt-e festve a keze a karambol előtt; és, ha a ravatalon valaki megnézte azokat a körmöket, vajon tapasztalta-e, hogy a halál után még nőttek?

Összeszedem minden bátorságom, a női mosdó felé intve fejemmel ennyit mondok sután:

– Sajnálom. Nagyon sajnálom.

– Mit sajnálsz, te kis hülye? Anyád olyan részeg volt, hogy semmire nem emlékezett. Én vezettem, de azt hazudtam mindenkinek, hogy anyád volt a volánnál. Sejtettem, hogy apád nem akar majd egy gyilkos mellett élni. Ritka jó ízlése volt. Jut eszembe: jó, hogy ide ültél, hoztam neked valamit Münchenből – jár ez neked apád után, de veheted akár kárpótlásnak is.

A vörösre lakkozott körmök eltűnnek a Louis Vuitton táska hasítékában, majd az asztalra kerül egy Patek Philippe aranyóra, amelynek a hátlapjára apró betűkkel ez van gravírozva: emlék apádtól.

Baja, 2021/11/05


Ugyanez a fészbúkon: https://www.facebook.com/perspektivaknovella/posts/254045740106410

1
0

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük