Stílusgyakorlat Lackfi János kreatív írás csoportjában #2
(A cím kötött, a téma, a terjedelem és a stílus előre meghatározott)
Elöljáróban leszögezhetjük, hogy habár a kis János születését nem övezték oly csodás események, mint például a betlehemi csillag feltűnése, vagy atyja megnémulása, majd a névadási ünnepséget követő ismételt megszólalása, sőt, még csak hat ujjat sem találhattak jobb vagy bal kezén a körülötte ténylegesen és átvitt értelemeben bábáskodók, feltűnése az univerzum térben és időben eleve elrendelt pontján (Budapest, 1971 május 18.) világraszóló és korszakos esemény volt.
Számos anekdota kering kora ifjúságáról, s bár nem áll módunkban mindegyik történet abszolút és kikezdhetetlen hitelességét teljes mértékben igazoltnak tekinteni, abban csaknem bizonyosak lehetünk, miszerint Ibrányiné Margitka néninek, a kispesti Napsugár óvoda dadusának hősünk öt esztendős korában egy alig használt, zúzapörköltet csak nyomokban tartalmazó fehér szalvétára a következő sorokat írta: „Margitka nénit mindenki nagyon szereti, ő a mi második édesanyánk! Ja nem, de tudom, hogy ha ezt írom neki, örülni fog!”.
Margitka néni már nem lehet közöttünk, elköltözött oda, ahol taknyukat és nyálukat egybefolyató kisgyermekektől örökre megpihen az elfáradt vándor, de középső unokája, Sárika naponta többször lefújja a port a vitrinben lapuló értékes relikviáról, amely egyszerre megható emléke az ártatlan gyermeki szeretetnek és ragaszkodásnak, ugyanakkor felbecsülhetetlen értékű irodalomtörténeti korlenyomat.
Az immár ifjúvá serdült Jánosnak küldetéstudata, elkötelezettsége és a sikerre való éhsége hatalmas volt, ehhez társult zsenialitása, s kiváló helyzetfelismerő képessége. Csak egy példát hadd említsünk: bár biztos egzisztenciát jelenthetett volna neki egy belgiumi szobafestő-mázoló állás, de ő lemondva a szabad és gondtalan életről, visszatért, hogy betöltse a sors által rárótt szerepet, s így legyen viharoktól tépett kis hazánk irodalmának egén örökre tündöklő állócsillag.
Egyszerű ember maradt ennek ellenére, szénanáthája van, mint bárki másnak, prüsszög és krákog, beforgatja a képet a kamerán, ami azért elég gáz, tekintve, hogy esetenként jó kétszázan nézik élőben; simán elfelejt lábat törölni és ha kölcsönkér egy könyvet, meglehet, soha nem adja vissza: így ügyel ő arra, hogy nehogy bárki többnek gondolja, mint ami.
Közismert szerénységét és visszafogottságát, már-már félénkségét jól példázza, hogy senkinek sem mesélte el névváltoztatásának valódi történetét. Soha, senki emberfia nem hallotta tőle (beleértve e sorok szerzőjét is), hogy az író az Úr hangját hallotta volna az égből, amely így szólt hozzá: „Nem neveznek többé Oláhnak, hanem Lackfi lesz a neved, mert sok nép atyjává teszlek.”
S bár valóban sok nép atyja lett, fiainak és leányainak száma igen nagy, meglátta gyermekeinek gyermekeit is, és bizton remélhetjük, hogy megláthatja még gyermekei gyermekinek gyermekeit is, az áldás kiteljesedését mégis fészbúk követőinek száma támasztja alá leginkább: nos, ők valóban annyian vannak, mint égen a csillag, vagy mint homokszemek a tenger partján – de legalábbis a Balatonon.
