Szülőszoba8 perc olvasási idő

A lány a sarokban levő ágyon feküdt, és az öntöttvas radiátort nézte kitartóan. Néha, mikor a fájások jöttek, megmarkolta a vékony takarót, és csendesen zihált.

Félt, és nagyon egyedül érezte magát. Nemrég kísérte ide a szülésznő, az előkészítésen és az első vizsgálatokon már túlesett. Az orvos szerint dél előtt biztos nem fog szülni (alig múlt nyolc óra), kár volt ilyen korán bejönnie.

Hiába, ő az első fájások után úgy megrémült, azonnal rohant be a kórházba, gondolta, itt végre törődni fog vele valaki.

Amikor megtudta, hogy terhes, kétségbe volt esve, nem akarta ezt a gyereket. Az igazság az, hogy ha rajta múlt volna, ki sem hordja, de az anyja kijelentette: ha el meri vetetni, hát mehet, amerre lát.

– Majd beadod valahova, ha nem kell neked, de megszülöd, és kész! Vigyáztatok volna jobban azzal a semmirekellővel!

A semmirekellő, akit az anyja újabban csak gyerekcsinálóként emleget, persze most nincs itt: hónapok óta nem látta, állítólag külföldön dol­gozik, igaz, a lány ebben nem nagyon hitt… Bárhogy is, a tény az, hogy a fiú hosszú ideje nem kereste meg, ha pedig ő próbálta hívni, kinyomta a telefont, az SMS-ekre pedig nem válaszolt. Fogalma sem volt, mihez fog kezdeni. Egy gyerek… ez borzasztó. Nem tarthatja meg, kizárt dolog, ő egyszerűen nem képes rá, hogy törődjön valakivel, nem akar felelősséget vállalni senkiért.

Az anyjára sem számíthat, nem szeret az senkit saját magán kívül, hányszor hallotta tőle pici lány korában: „Ha te nem jöttél volna, hát nem itt tartanék, az biztos! A legszebb éveim pazaroltam rád!”

Elképzelte a sivár negyedik emeleti lakást, ahol kettesben laknak, a cigarettától szürke függö­nyöket, a kopott, évek óta ki nem festett falakat, a büdös, törülközőszagú fürdőszobát, ahol mindig sötét van és képtelenség rendesen kitakarítani az örökké nedves sarkokat…

Sírni kezdett. Némán zokogott, tovább is befelé fordulva, csendesen, nem akart ő ezzel zavarni senkit. Sírt a radiátornak, az olajzöld falnak, és nagyon szerette volna, ha nem ő lenne most itt, ha nem ő feküdne az ágyon a kopott kórházi hálóing­ben, óriási, feszülő hassal, lábközt megborotválva, túl egy beöntésen és egy vizsgálaton, várva, hogy megszülessen a várva nem várt gyermek; hogy szembenézhessen vele, hogy kiderüljön végre, hogy anya lesz belőle vagy csak egy leány, aki szült; aki túlad majd a csecsemőn valahogy, itt hagyja a kórházban, lemond róla és aláír bármit, csak kapja vissza az életét végre. Az életét, ami szinte még el sem kezdődött.

Egész testét rázta a zokogás.

Az asszony a szomszédos helyiségből jött át, talán észrevette, hogy az ágy hangtalanul remeg a sírás ütemére, talán csak sétálni akart – nem lehet tudni.

Mindenesetre most itt van, alig fél lépésre a lány ágya mellett áll, kezével a várandós anyák ösztönös mozdulatával óriási hasát fogja. A lányt nézi, egy törékeny hátat lát a hálóing alatt, vékony, gyerekes vállat és nyakat. A lepedőn szétterülve hatalmas, hullámos, szőke hajkorona.

A lány meghallja, vagy talán megérzi, hogy figyeli valaki, az ajkába harap, már nem zokog. Közben újabb fájás jön, még jobban összegör­nyed, halkan zihálni kezd. A nyakán, a szőke pihék között apró verejtékcseppek jelennek meg.

Az asszony megérinti a vállát, éppen egy kicsit, alig észrevehetően. A lány teste megfeszül, majd ahogy a görcs enged, lassan, nehézkesen kifelé fordul. Nem néz rá, tekintete valahol a nő válla fölött a semmibe réved.

– Senki nincs veled? – kérdezi az asszony. A lány nem válaszol, fáradtan becsukja a szemét, majd alig észrevehetően a fejét rázza.

A nő elsétál a mosdóig, benedvesít egy rongyot, azzal jön vissza. Szó nélkül letörli a lány homlokát, nyakát, tarkóját. Aztán odahúz egy széket az ágy mellé, nehézkesen elhelyezkedik rajta.

A lány lopva néz oldalra: egy nevető szemű anyukát lát, aki legalább annyi idős, mint az ő anyja. Még alig őszül, az arca sem ráncos, a szeme sarkában van csak egy kis szarkaláb, mint általában azoknak, akik sokat mosolyognak. Most komolyan néz, úgy kérdezi:

–A gyereket… Meg akarod tartani, ugye?

– Félek… a szüléstől… nagyon fog fájni?

– Ha majd a kezedbe veszed, minden más lesz. Szeretni fogod, hidd el!

– De ez az egész… a szülés… vér, meg minden… Tényleg, és vágni is fognak? Nem akarom… Túl akarok lenni az egészen, aztán elfelejteni! – újra sírva fakad.

Az asszony megfogja a lány kezét, elnéz a feje fölött, a radiátornak mondja és az olajzöld falnak.

– Szülni… az nem olyan vészes. Tudod – itt elmosolyodik –, mindannyian úgy jöttünk a világra, hogy valaki megszült minket. Mondom, nem annyira borzasztó.

Hallgatnak mindketten, hosszú a csend. A lány szólal meg végül:

– Neked hány gyereked van?

Furcsán érzi magát, hogy letegezte ezt a nőt, aki olyan öreg, mint az anyja, de nem akart magázni egy kismamát, pláne, aki mellette ül a kórházi ágyon, és a kezét fogja.

–  A tizediket várom.

– Az nem lehet! – Szalad ki lány száján, majd gyorsan helyesbít: – Akarom mondani, az nagyon sok… Vagy nem? – teszi hozzá bizonytalanul. – Én nem hiszem, hogy fel tudnék nevelni ennyit. Sőt, ezt az egyet sem. Nem vagyok kész az anyaságra (mintha egy könyvből olvasná, gondolja itt az asszony), tizenhét éves vagyok, mit kezdenék egy gyerekkel?

– Emlékszem, a legnagyobb lányom – mesél tovább az asszony a radiátornak és az olajzöld falnak – nagyon rossz alvó volt. Most húsz éves. Ha ránézek, mindig eszembe jutnak az első napok, ahogy hazavittük a kórházból; csak figyeltem, ahogy fekszik a kiságyban, és furcsa volt elképzelni, hogy ezentúl ő is mindig velünk lesz. – Elgondolkodik, majd bólint: – Igen, nagyon furcsa érzés volt.

Tudod – folytatja –, erre senki nem tud felkészülni. Meg lehet próbálni, de valójában minden másként fog működni, mint azt gondoltad, vagy, mint ahogy a többi anyuka elmeséli. Minden gyerek más, és minden szülő is más. Azt mondják, a gyerekvállalás lemondással jár… Ez igaz, de nézzük meg fordítva is: biztos, hogy soha nem mondanék le egyik gyerekemről sem, semmiért cserébe. Annyi öröm van abban, ahogy látom, hogy felnőnek! Akkor miről is maradtam le én?

A lány figyel, két fájás közt most szokatlanul éber, érdekli, amit az asszony mond. Ő eddig komolyan úgy képzelte, hogy a gyerek csak nyűg, teher; a gondolat, hogy egy szülő örömét leli a gyerekében, hogy a gyerek nem elvesz valamit az élettől, hanem éppenséggel hozzáad, teljesen új volt neki.

– Nem mondom, hogy néha nem fáradok el nagyon. Főleg így, hogy már nem vagyok olyan fiatal – itt sóhajt egyet –, a terhesség sem egyszerű.

De ez az élet rendje: gyerekek születnek, mi, szülők meg felneveljük őket. Így kerek a világ. Sokan kérdezik, hogy lehet ennyi gyereket etetni, ruházni, iskolázni… Tudod, Isten segít ebben, erőt ad a feladathoz. Ő nagyon szeret minket. Téged is.

Most megszorítja a lány kezét, egymásra néz­nek, először, mióta az asszony az ágy mellé ült. A lány némán, szavak nélkül ezt mondja: „Nem ismerem azt az Istent, akiről te beszélsz… Félek, de most, hogy idejöttél hozzám, hogy megfogtad a kezem és letörölted a homlokom, egy kicsit jobb. Köszönöm.”

A nő elengedi a lány kezét, feláll, megigazgatja a takarót, és ezt gondolja: „Szegény gyerek! Bár tudnék segíteni rajta… De mit tehetek itt én?”

Úgy megy ki, ahogy befelé is jött: halkan, óvatos léptekkel; kezét a hasa alatt összekul­csolva, mintha így cipelné édes terhét, azt a bizonyos tizedik gyereket.

Évekkel később találkoztak újra, egy gyönyö­rű, őszi délutánon, a városka parkjában. A nő egy padon ült, ölében egy ötéves-forma kislánnyal, mellette egy fiatalasszony, babakocsival. Messziről figyelték a szőke, hullámos hajú anyukát, ahogy kézen fogva vezet egy kislányt, aki szakasztott úgy néz ki, mint ő. A közeledők nevettek, és lehajoltak egy-egy gesztenyéért.

– Látod – fordult az asszony a babakocsis nőhöz –, ott az a lány a gyerekével, tudod, akiről meséltem neked, mikor a legkisebb testvéreteket szültem. Olyan szépek így együtt… Nem?

A szőke anyuka időközben észrevette a padon ülőket, leguggolt a gyerek mellé és a fülébe súgott pár mondatot. A göndör hajú kislány bátortalan léptekkel elindult a pad felé, az anyja a tekintetével bíztatta: Igen, menj csak!

Megállt a pad előtt, ránézett az asszonyra, majd hirtelen előrenyújtotta a kezét. Az izzadt, maszatos gyerektenyérben két szem gesztenye lapult, mindkettőn félig rajta volt még a tüskés, zöld héj.

– Anyukám küldi – szólalt meg –, és azt üzeni a néninek, hogy köszönünk szépen mindent. Az egyik gesztenyét tessék elvenni, a másik a miénk marad, és akkor majd később sem felejtjük el egymást!

A szőke, göndör hajú anyukának, és a már őszülő, saját gyerekei mellett az unokáit is nevelgető asszonynak a gesztenye most már nem csak az ősz gyönyörű fényeit, a lehullott lomb színeit idézi fel…

Ha meglátnak egy gesztenyét, eszükbe jut róla, hogy embernek lenni jó, hogy lenni sokkal jobb, mint nem lenni; de eszükbe jut az is, hogy az élet része volt a kétségbeesett, zokogva vajúdó gyereklány, ahogyan része volt az asszony, aki vizes kendővel letörölte a lány homlokát; ők már mindketten tudják, hogy az élet nem nehéz vagy könnyű, nem szép vagy csúnya, hanem nehéz és könnyű, szép és csúnya egyszerre, de mindez mellett tudják azt is, hogy mennyire jó, hogy ezen a világon nem vagyunk egyedül…

Baja, 2015

Ugyanez az írás a fészbúkon: https://www.facebook.com/perspektivaknovella/posts/259399616237689

0
0

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük