A belvárosban sétáltunk Szilvivel, ő fagyit akart, én csak menni valamerre. Fecsegett, mint mindig, nem is igen figyeltem rá – egy vers zakatolt a fejemben, amit magyarórán tanultunk:
„s a csArnokelOntottOszlopikÖzt lebegŐ rÉmalakIntefelÉm”
– Hallod, és akkor beléptem, és anyu meg a te anyukád beszélgettek, de mikor megláttak, nagyon abbahagyták
(„mitÉrepedŐkebel” )
és tutira arról volt szó, hogy nem az apukád az apukád, érted?
(„vIsszamerEngnimitÉr”)
– Kinga, figyelsz te rám?
Aztán újra elmondta, részletesebben: igen, jól értette, anyám azt mesélte, hogy Miki (azaz apu) milyen rendes volt, vállalt engem, pedig nem is az ő gyereke voltam, és ez most már így lesz a legjobb – de többet, például azt, hogy akkor ki az apám, már nem hallott, mert ahogy meglátták, másról kezdtek beszélni.
Ekkor eszembe jutott a fénykép, a régi esküvői fotó a szaloncukros dobozból, és tudtam, hogy amit Zita néninek mesélt anyu, az igaz, és később, mikor ennek ellenkezőjét szerettem volna hinni már nem ment, akárhogyan akartam; én szerettem apámat és ő is engem, így a bizonyosságot és a bizonytalanságot egyaránt nehezen viseltem, egyszerűen annyira fájt, hogy nem lehetett foglalkozni vele, és annyira fájt, hogy nem lehetett nem foglalkozni vele.
A szakadékot nem rögtön találtam ki, később, sokkal később álmodtam vagy gondoltam az egészet, egy dobozba tettem a papírt, amin át volt húzva a név: Grünfelder Miklós, és mellé volt ronda macskakaparással írva az igazi apám neve, de azt nem tudtam kibetűzni. Apa átkarolta a vállam, Anya rosszallóan nézett és a fejét csóválta, remélte, hogy senki nem lát meg, ahogy állok az esti szürkületben a sáros cipőmmel a meredek sziklák szélén; hátralendítem a karom, a doboz nagy ívben felrepül, de nem látom, hogy belezuhanna a sötétségbe, túl nagyot dobtam, a doboz, benne apáim neveivel talán még mindig száll, hiba meresztem a szemem a bársonyfekete semmibe, abban sem vagyok biztos, hogy le tudtam dobni a bizonytalanságot, mindenesetre én megtettem a magamét, a doboz már nincs nálam, némán elindulunk hazafelé mindhárman.
Persze mindezt akkor még nem is sejtettem, Szilvi a fagyival volt elfoglalva, bíztatóan mosolygott rám a citrom-csoki-eper háromság mögül (az ízek ugyanazok mindig, csak a sorrend más), végül is nem az ő apjáról volt szó, én visszamosolyogtam, de a gyomrom akkora volt, mint egy pingponglabda, intettem neki, beléptem a lépcsőházba, és elindultam felfelé.
Fent, a második emeleten hosszan álltam a bejárati ajtónk előtt, a réztáblára gravírozott neveket olvastam. A könnyeimen át összefolytak a betűk, elfordítottam a kulcsot, és halkan léptem a lakásba.
Örültem, hogy senkit sem találtam otthon.
Baja, 2022 február
Ez az írás a most készülő hosszabb lélegzetvételű munkám egyik részlete.
Mit lehet tudni erről az éppen formálódó regényről?
Először is: készül. 
Másodszor: Kinga a főszereplője 
Harmadszor: nagyon remélem, hogy 2022 végéig a maga fizikai valójában is el fog készülni.
Negyedszer: köszönöm, ha addig is olvastok tőlem, megosztjátok a műveimet, kommenteltek, kérdeztek, írtok nekem – akár itt, az írói oldalamon, vagy a https://www.facebook.com/perspektivaknovella fészbúk oldalon.
Sokat jelent egy írónak (még ha amatőr is), ha vannak olvasói
