Mikor elkezdtünk tengerre járni, felfedeztem magamnak a partközeli búvárkodás élményét. Pipával, szemüveggel, békatalppal, légzőkészülék nélkül. Így mondtam mindig: „megyek búvárkodni”. Ha trendi akarnék lenni, akkor azt mondanám: „sznorkelezek”. Ám nem akarok trendi lenni, egyébként is, búvárkodás ez, csak nincs palack a hátamon.
Alattam viszonylag sekély víz, bal kezem felől csipkés sziklák a felszín alatt. A nap jobbról tűz, gyönyörű piros-zöld-narancs árnyalatokra festi a rozsdavörös szirteket, a hullámok megtörnek a kövek csipkés szegélyén, innen, alulról nézve csodaszép. A falon apró növények (Vagy állatok? Sose tudod biztosan itt, ebben a titkokkal teli világban), ringatóznak a tengerrel; mint egy óriási állat, szuszog, mozog, kavarog ez az egész sós egyveleg.
Repülök. Mindig ez az érzés fog el itt, igenis, repülök, suhanok, szállok, alattam lomhán tűnnek el a miniatűr szakadékok, víz alatti árkok, hegyek és völgyek; látom a tengerfenéken heverő tengeri uborkák tömegét, tengeri sünök lapulnak a sziklafalon, amott, mélyebben egy tűzpiros csillag, lomhán nyújtja egyik karját, mozdul, nagyon lassan nyújtózik, szerintem nekem pózol, tudja, hogy békén hagyom, hiszen csak itt szép, lent, a ferdén beeső napsugarak rivaldafényében. Igazi sztár.
Nem lehet megunni a látványt, halraj úszik alám, nesztelenül, lehetnek vagy ötszázan, megannyi tökéletesen áramvonalas, csillogó test; nagy levegőt veszek, közéjük ereszkedem, riadtan rebbennek szét. Sokáig lent tempózok, a levegő fogy, irány a felszín, kicsit felsandítok, nem ütközöm-e víz fölé hajló, csipkés sziklának; nem, szabad a pálya, arcom tovább is a hullámok alatt tartom, kifújom a vizet a pipából (feleségem szerint ilyenkor egy fehér bálnára emlékeztetek), aztán repülök tovább.
Jó itt egyedül, csendben, bámulva az ősleves kavargását, szállni a dombok és völgyek felett, nézni a fény játékát, belefeledkezni a hatalmas tenger pici részleteibe.
Kiérek az öböl szélére, a part balra kanyarodik, ez itt már a nyílt víz, a hullámok tánca vadabb, a víz hidegebb, a végtelenség érzése önt el, ahogy előrepillantok.
Szakadék tárul elém, gyorsan ereszkedő, fokozatosan sötétülő völgy. Tintaszínű, átláthatatlan mélység, a napsugarak zápora ferdén zuhan a komor katlanba, egy darabig kékes derengésben ragyog a roppant víztömeg, aztán valahol szétfoszlanak a fények, elnyeli őket a sötétség. Hívogat ez az árnyjáték, jó lenne megnézni, mi van odalent. Csalogató, titokzatos, ismeretlen táj. Amott, a félhomályban egy barlangféle üreg tátong a sziklafalban, alatta folytatódik láthatatlanul a mélység, ki tudja, meddig.
Most hiányzik a palack, gondolom bosszúsan. Lemehetnék oda, a barlanghoz, legfeljebb hét-nyolc méter mélyen fekszik alattam, ott még elég fény van. Ki tudja, mi lakik odalenn, jó lenne megnézni. Vonz az ismeretlen.
Nagy levegőt veszek, erőteljes karcsapásokkal és lábmunkával elindulok lefelé. A fülemben egyre erősödik a nyilallás, a homlokom éktelenül sajog – nem baj. Hív a mélység, az ismeretlen, a titokzatos. Csak gyerünk, menni fog! Egyre hidegebb a víz, a nyomás csaknem elviselhetetlen, de tempózok kitartóan, megbabonázva. Látni akarom, mi van odalent! Levegőm fogytán, de tudom, hogy mikor a légzőreflex már alig legyőzhető, akkor is van tartalék, nem is kevés. Kitartás!
Keményen összeszorítom a szám (a csutorát már régen kiköptem, kényelmesebb így), még mindig lefelé tartok, de érzem, hogy fáradok. Kezem és lábam oxigén híján nehezen mozog, küzdeni kell minden centiméterért. Látnom kell a barlangot, mindenáron! Behunyom a szemem egy pillanatra, így talán könnyebb, de nem: ettől hirtelen megijedek, az eddig barátságos közeg egyszerre rémisztővé válik, nyomaszt a lüktető fájdalom a koponyámban, küzdeni kell, hogy ne akarjak levegőt venni itt lenn, ahol nincs más, csak a sötét, egyre hűvösebb víz.
Ellenséges lett egyszerre minden, eddig azt hittem, legyőzhetem a tengert, most megértem: túl kicsi vagyok. Kinyitom a szemem, csaknem a barlang pereméig leértem már, ijesztően formátlan, cseppet sem szép üreget látok, odabent mozdul valami, szemek csillannak, karok, csápok kavarognak, csőrszerű száj, tűhegyes, hátrahajló fogak – vagy mindez csupán a képzeletem játéka, nem tudom; hirtelen pánik fog el, egyedül érzem magam, a csend, amit eddig annyira szerettem, elviselhetetlenül nyomasztó, hallom, ahogy a vér vadul dübörög ereimben, formátlan gondolatok kergetik egymást zsibbadt agyamban. Túl nagy árat fizetek a kíváncsiságomért, talán ez az egyetlen megformált mondat; zsigeri rettegés árad szét bennem, itt, a szakadék peremén, bő hat méterrel a felszín alatt, egyedül, kiszolgáltatva gyenge és engedetlen testemnek.
Már indulnék felfelé, de ez nem is olyan egyszerű, maradék energiámat leköti az erőfeszítés, hogy visszatartsam a lélegzetem, ördögi kör, ha feljutok, lesz levegő, de levegő nélkül nem vagyok képes feljutni; mégis, mozogni kell, ez az egyetlen esély, most gyűlölöm a tengert, szabadulni vágyok tőle, felejteném a szakadékot, a barlangot, az árnyakat odalent, a szorítást a mellkasomban és a szúrást a fejemben, menekülni akarok, dehogyis érdekel már, mit rejt a mélység, egy vágyam van csak, hadd ringatózzam az ismerős, napsütötte sziklafal mellett, hadd lássam újra azt a nyújtózkodó, napfényben tündöklő, nekem pózoló vérvörös tengericsillagot.
Mozdulatlanul heverek a szelíd hullámokon, végre a felszínre keveredtem, levegőt vehetek, a félelem szorítása eltűnt, ám egy tapasztalattal gazdagabb lettem: tudom, hogy odalenn, a szívet marcangoló árnyak szakadékában nekem nincs keresnivalóm. Karomat összefonom, hogy áthűlt testemet melegítsem kissé, csak a békatalpak löknek előre, lassan, sietség nélkül. Kell ez a negyedóra, amíg kiérek a kavicsos partra, mélyeket lélegzem, visszafelé kúszik alattam a már jól ismert tengeralatti táj, előbb a vérvörös tengericsillag integet, aztán elmarad az utolsó csipkézett kőszirt, most már igazán sekély vízben úszom, alattam karnyújtásnyira gömbölyű kavicsok és üres csigaházak.
Magam is meglepődöm önnön középszerűségemen, de hirtelen elönt az érzés, hogy voltaképpen elég nekem ez a sekély víz, lehet, hogy megalkuvásnak tűnik, de nem vágyom többre, másra, rejtsen bármit is a tenger titokzatos mélysége, maradok itt, a jól ismert, biztonságos paradicsomban.
Leveszem a szemüveget, karomra fűzöm, hogy el ne veszítsem, így mászok a verőfényben úszó, forró partszegélyre, pont oda, ahol a családom gyűjti az apró csigaházakat a parti hullámverésben.
Feleségem évődve kérdezi:
– Na, láttál cápákat?
– Szakadékot láttam – felelem komolyan – rettenetes, rémisztő rianást, benne szívmarcangoló, százfejű szörnyeteget, éjsötét élőlényt, élve elnyelőt, legyőzhetetlen leviátánt, Hádészt és az Alient, sőt annál is többet. Alig szabadultam.
Életem párja gyanakodva néz, mire elnevetem magam:
– Úsztam egy nagyot, ez minden. És most jó itt kint, mellettetek. Hazaértem.
Elnyúlok a forró köveken, bámulom a felhőket, teli tüdővel szívom a friss tengeri levegőt, de ha becsukom a szemem, még sokáig felbukkannak kalandozásom nyomasztó díszletei. Újra látom a jól ismert, barátságos táj mögött húzódó ismeretlen szakadékot, a tintaszínű vízzel telt árnyékos völgyet, a titokzatos, hívogató barlangot a víz alatti hegyoldalban, az üreget, amelyben megfoghatatlanul, de nagyon is valóságosan rejtőzik kíváncsiságom egyetlen jutalma: az alaktalan, ősi, csontig hatoló félelem.
Baja, 2021.08.21
