A Bátor Tábor kávézójában ülök, kivételesen egyedül, pedig ez központi hely, nagy a forgalom. A kávézó – tábori szlengben CP – gyerekmentes övezet, a segítők és a szülők birodalma, hajnalban innen indulunk néhányan futni, nap közben ide térünk be kávézni és teázni, vagy csak pihenni kicsit. Rengeteg infó a faliújságokon, képek, színes feliratok, táblázatok, emlékek. Az alacsony asztalka körül néhány kanapé és fotel, egy-két párna, takaró. Kényelmesen elnyúlok, a bögrémet kezeim közé szorítom, és a faliórára pillantva megállapítom, hogy van hat és fél percem a következő programig.
Ekkor akad meg a szemem az asztalon heverő papírlapon, amin egy üzenetet látok nagy piros betűkkel: „Mondjátok meg Laurának, hogy puszilom!” Mi ez? Elromlott a mobilja valakinek, hogy így üzen? Vagy szerette volna, hogy mindenki lássa, amit írt? Netán valami játék (a táborban mindenki folyton játszik, az a pár nap, amit itt töltünk, elég lazán kapcsolódik csak a valóság szövetéhez), esetleg motivációs gyakorlat, vagy egy romantikus vallomás? Megvonom a vállam, mindenesetre jópofa dolog, kár, hogy nem én vagyok Laura.
Következő reggel újabb üzenet: „Mondjátok meg Bellának, hogy szép a mosolya!”
Aztán még aznap délután: „Mondjátok meg Zitának, hogy gyönyörű a szeme!”
Harmadik nap reggelén pedig zöld filccel, különösen szépen díszített M-betűvel, akár egy középkori kódex iniciáléja: „Mondjátok meg a nyúlnak, hogy egy, csak egy a fontos!”
Megint egyedül vagyok a kanapén, korán van, félig alszom még. Várom, hogy bemelegedjen a kávégép, közben becsukom a szemem, így ismételgetem magamban: „Mondjátok meg a nyúlnak, hogy egy, csak egy a fontos!” Nehéz üzenet, sokféle megfejtése lehet, mégis, kell, hogy jelentsen valamit. Valami nagyon lényegeset, a harsány zöld mondat a vastagon díszített M-betűvel azt sugallja, hogy ez mellett nem lehet csak úgy elmenni, itt akadhat némi tennivalónk nekünk is. Barátkozom a mondattal, látom magam előtt a nyulat, hatalmas mezei nyúl, ülve pont embermagas, a rét közepén kucorog, egyik fülét lehajtja, mi ott állunk körülötte, sokan, mindenki abba az egy lehajtott fülbe akar belebeszélni, de csak hallgatunk, mert nem jut eszünkbe, hogy mit is kellene pontosan mondani, titokban egymást lessük, mástól várjuk a megoldást. A nyúl türelmesen néz, az enyhe őszi szél a bajuszát borzolja, ekkor a sokaságból valaki felemeli a lapot (időközben ez is óriási lett, hatalmas transzparens, két kézzel kell a magasba emelni) és mind látjuk újra a zöld betűket: „Mondjátok meg a nyúlnak, hogy egy, csak egy a fontos!”. Zavarunk fokozódik, szeretnénk tudni, hogy mi az az egy, ami fontos, amit el kellene mondani, és miért pont egy nyúlnak, és miért itt és miért most, különben is, majd elmondja más, lehet, hogy ez külön tudást igényel, elvégre nem beszélhet mindenki nyúlul.
Ekkor egy hullámos hajú, barna kislány kiválik a tapsifülest körülvevő tömegből (mert sokan vagyunk eddigre, rengeteg tanácstalan, zavart, idegesen topogó ember), lábujjhegyre áll – a nyúl egy picit, alig észrevehetően még lejjebb hajtja a bal fülét –, aztán így, fejét felszegve megszólal:
- Hallod-e, te nyúl! Mondanom kell neked valamit. – Itt nagy levegőt vesz, és szinte kiáltva folytatja: – Csak egy, csak egy a fontos!
Elcsendesedik mindenki, elismerő pillantásokat vetünk a gyerekre: Lám-lám, hogy megoldotta, igen, tényleg, így kell ezt, mi is tudhattuk volna, utólag milyen egyszerű!
A nyúl ekkor feláll, most látszik, milyen óriási, füleit hátracsapja, egy rövid pillanatig a bátran mosolygó kislány szemébe néz, majd egy ugrással eltűnik a kerítés fölött. A tömeg hirtelen köddé válik, én pedig ijedten rezzenek fel az ajtó csapódására.
Hangokat hallok, néhány lány áll a kis asztal körül, a papírlapot nézik:
- Ez nagyon jó! Emlékeztek, múltkor telefonon beszéltem Orsival, ő mondta, hogy puszilja Laurát. Kiírtam ide, hogy el ne felejtsem átadni, azóta minden nap új vicces üzenetek jelennek meg az asztalon!
Ez elég egyszerű magyarázat – gondolom magamban – és némiképp illúzióromboló. Semmi romantika, semmi játék, csak random mondatok, színes filcekkel írva. Egyáltalán: célba értek ezek az üzenetek?
Fogalmam sincs.
Ami igazán számít, azt én már tudom, és a nyúl is biztosan tudja, mert a bátor, barna hajú kislány a zöld réten elmondta neki: Egy, csak egy a fontos!
#bátortábor #lélekmadártábor #mondjátokmeg #csakegyafontos
Az írás fészbúk címe: https://www.facebook.com/perspektivaknovella/posts/271967878314196
Baja, 2019. 12. 30.
