Mikor válik az ember felnőtté?
Nézem a pipafüstöt, lassan kígyózik a fény felé, szürke, éppen csak látható kis füstcsík, alig-valami, feljebb és feljebb emelkedik, már csaknem a lámpánál van: de mielőtt odaérne, eltűnik. Semmivé lesz, túlhígítódik levegővel, mint a homeopátiás szerek, amelyeket százezerszeres hígításban árulnak, a víz emlékszik a hatóanyagra, ezt mondják. A füstből már semmi nincs, talán illat sem, szétfoszlott, megsemmisült, eltűnt.
A felnőtt ember úgy tekint magára, mint egészre, mint befejezett valakire, az énkép tiszta, körülhatárolt. Ez és ez vagyok én. Igen, de honnan számítva? Én – mindig én voltam?
Áll a gyermek a nappali közepén, nincs még négyéves sem. Körülötte síró emberek, egy mondatot hall, aminek az értelme homályos, de mindenképp elrémiszti. Ijesztő, mert ettől a felnőttek is sírnak, és félelmetes azért is, mert nem tudni, mit jelent pontosan. „Apa meghalt”. A gyermek áll, néz, figyel, de nem sír. Még nem. Nem fél igazán, mert nem tudja, mitől kellene félni, számára a halál csak egy szó, igaz, egy félelmetes szó.
A gyermek – nevezzük inkább embernek, hiszen az, kicsike ember! – gondolkodni kezd. Lehet, hogy kérdez is, mert a kicsike emberek kérdeznek sokat, de valódi válaszokat nem kap. Miért nem? Mert igazán válaszolni nem tud senki, csak kérdezni. A kérdések pedig jönnek, akkor is, később is, de a válaszok máskor, másként és máshonnan érkeznek, nem akkor és ott.
Az apró ember tehát áll, érti a tényeket, érti a szavakat: „Apa többet nem jön haza” – talán ekkor kezd sírni, mert Apát szereti, és várja minden nap, figyeli az órát, a nagymutató mikor fog lefele állni, akkor, majd akkor csukódik a kapu, berreg a kismotor, és megjön Apa. Sokáig várja még, végül tavasszal elviszik őt is a temetőbe, meglátogatni a sírt, ahol Apa fekszik a föld alatt.
A kicsike embert érdeklik a részletek, kérdez hát: „De hogy tették oda? És mi lett vele lent? Sötét van ott? Tényleg megeszik a kukacok?” A kérdések – mint a nagyon fiatal emberek kérdései általában – őszinték, lényegre törők, ezért szükségszerűen brutálisak és kíméletlenek.
Aztán nyáron, mikor elvágja az ujját, ijedten szalad Anyához: „Vérzik, most én is meg fogok halni?” Később pedig sokszor riad fel arra, hogy egyedül van a szobában, Anya elment, és ki tudja, mi nem történt vele. Haza fog még jönni egyáltalán?
A kis ember egyre többet gondolkodik, és gyűlöli a halált. A tény, hogy a „van” és a „nincs” között az átmenet annyira kevésen múlik, egyszerre riasztó és elfogadhatatlan.
„Halál, hol a te fullánkod, hol a te győzelmed, pokol!” Ezt hallja a húsvéti kórusban, és tudja, érzi, hogy igen: az igazi az lenne, ha a haláltól nem kellene félni… soha. Soha többet.
Itt, ezen a ponton határozott elképzelése lesz arról, hogy a világnak hogyan kellene működnie, de szembesül vele: a valóság ennél kegyetlenebb. Olvasni kezd, látni kezdi a világot, és sejti már, hogy ez nem lesz egyszerű menet.
Nem tudom, mikor válik az ember felnőtté.
Évekkel később ül egy padon, a bicikli a léckerítésnek támasztva, a parkban kevés ember, hűvös tavasz van. Vár valakire, egy másik emberre, egy lányra, aki mellé fog ülni, aki a kezét fogja majd, akivel beszélgetni fog sokat, akivel – bár ezt még nem tudja ő sem! – egy életet fog leélni. Közös életük most is van már, dolgok, amik csak az övék, gondolatok, szavak, titkok, szenvedés, öröm és minden, amit egy szerelem hozhat. Már nem az a riadt kisfiú, aki áll a nappaliban, aki fél, hogy hátha a halál mégis erősebb, mint az élet. Határozottan tudja már: az élet mindennél jobb, a szerelem és a tavasz elfeledteti a halált és a telet.
Az első saját fizetés mámora, az első igazi nagy utazás egyedül, az érzés: „a magam ura vagyok!” nem dacból, nem „csakazértis”, nem azért, hogy az ember bármit bizonyítson. Tényszerűen, valóságosan a maga ura – igen, ez már a felnőttség.
Aztán a riadt, gyomorszorító érzés, mikor az ember áll egy jó barát koporsója mellett; a halál, az örök ellenség újra rávicsorít, és azt mondja: felnőtt akartál lenni? Tényleg, igazán? Tessék, akkor ezt nézd végig!
Mondom, nem tudom, mikor válik az ember felnőtté.
Érti már a világot, gyereke születik, küzd és segít küzdeni másoknak, már tudja, hogy mi az élet és mi a halál, evett a jó és gonosz tudásának fájáról, kinyílt a szeme…
…de mégis, kicsoda ő? A kisfiú, aki kérdez, aki gyűlöli a halált? Vagy a fiatal, aki élni akar, akinek nincs akadály, aki csak előre néz és teszi a dolgát? Vagy a felnőtt férfi, aki már elég bátor ahhoz, hogy újra kérdezzen?
Nincs válasz, igazán válaszolni nem tud az ember, csak kérdezni.
Te nem tudod, mikor válik az ember felnőtté?
Baja, 2017 március
