Hagyjuk a halottakat a halottakra, törődjünk az élőkkel!
De hiszen ezt tesszük, folyton az élőkkel foglalkozunk,
mert élnek, akik elmentek, a különbség csupán:
ők ott, mi itt – és bár ez ég és föld,
mégis léteznek: valóban ott, emlékként itt.
A gyertyák lángjában,
a lassan legördülő könnycseppekben,
a poénokban, amit csak azok értenek, akik még ismerik őket,
a megsárgult fotókon és a néhány éves digitális képeken,
a könyvekben, amiket olvastak vagy éppen nem olvastak,
egy-egy tekintetben, mozdulatban, hangsúlyban;
néha szembe jönnek az utcán, megszólíthatatlanul,
olyankor fáj, meg akkor is, amikor a reggeli ébredés félig-öntudatába
belehasít a felismerés, hogy tényleg, már évek óta nem láthattuk
ezt vagy azt, és ma sem fogjuk, meg holnap sem
és ez így is fog maradni, elindulsz tovább és valahogy megbékélsz,
mint ahogy megbékélsz azzal is, hogy a hiány érzése soha nem múlik el,
– soha nem mondd, hogy soha! – na jó, itt nem fog elmúlni,
ami innen nézve majdnem olyan, mint a soha,
de azért jó, hogy van kikre emlékezni,
életjelet adnak a hiányukkal,
a néma űr, amit maguk mögött hagytak
ezer szónál is hangosabban kiáltja kisírt szemű arcunkba a valóságot:
Itt csak emlék maradt, ott: Vagyok,
itt halál, ott élet,
árnyékra fény,
fájóan fakuló fantomok helyett örökké ragyogó valóság.
Az Isten pedig nem a holtak Istene, hanem az élőké. Mert az ő számára mindenki él.
Lukács evangéliuma 20:38
Baja, 2022/11/01
Ez az írás a Fészbúkon:
https://www.facebook.com/perspektivaknovella/posts/pfbid033xigTcz6f9LReRBJf7WwpGWo16mhUz2kcMFjbRADtUgEEJ36HKbLBEGCxEqke5Rql
