Díszletek között3 perc olvasási idő

Januári köd, lágy fények a kisváros sétáló­utcájának kovácsoltvas lámpaoszlopai körül. Késő délután, pontosabban kora este, a boltok még nyitva, pár ember az utcákon.

Szép a belváros, főleg, mióta felújították ezt az utcát és az utca végén fekvő kis teret – szökőkút, csobogó, rendezett kirakatok, kávézók, teraszok. Megannyi díszlet, hogy kicsit élhetőbb legyen ez a világ, díszletek, amelyek között töltjük mindennapjainkat. Jövünk és megyünk, mosoly­gunk és morcosak vagyunk, egyszóval: élünk. Az üzletekben, kávézókban ismerős arcok, többjüket névről is ismerem, de az ismeretlenek is ismerő­sök, látni, ki az, aki valahogy ide tartozik, akit biztosan nem most látok először, akit, ha nem is ismerek, akkor is ide kötök, ehhez a helyhez, mert ide tartozik… Úgy jön-megy, úgy beszél, mint aki otthon van, nem úgy, mint az átutazók, a szerb bevásárlóturisták, a véletlen idevetődött igazi turisták, akiknek ez is csak egy hely a többi hely között, akik csak azt látják, ami épp most látható.

Mi, akik itt élünk, látjuk a díszletek között az elmúlt nyarakat, a halfőzős népünnepélyeket, a csöndes, álmos vasárnap délelőttöket, a fagyizásokat a Galéria teraszán, a behavazott utcákat, a tavaszt, a fecskéket a sétálóutca felett, a Halászpartot, a Sugovica strandját.

Ülök a padon, kicsit hűvös van, összehúzom magamon a fekete kabátot. Kalapom a szemembe húzva, kissé kócos haj, szakáll.

„Akár egy hajléktalan” – fut át az agyamon, ezen kissé elmosolyodok.

Szemből, a kirakat felől elindul felém egy nő. Messziről rám nevet, jókedvűen köszön:

– Szia, ideülhetek melléd? – Biccentek, mormolok valamit köszönésképp, és közben lázasan gondolkodom. Pocsék az arcmemóriám, de akkor is… Nem, őt nem ismerem.

A nő még nem öreg, de nem is fiatal, negyven ­negyvenöt körül lehet, és ahogy közelebb ér, rájövök a jókedv és a mosoly valódi okára is: szemei gyanúsan csillognak, járása kissé ingatag, beszéde akadozó.

Leül mellém, beszélni kezd. Csak mondja és mondja, mesél a férjéről, aki elhagyta, a gyerekéről, akit nem láthat egy ideje. Közben nem szomorú, dehogy, ő csak tényeket közöl, nem panaszkodik. Hallgatom, és arra gondolok: miért nem állok fel, és hagyom itt? De mivel tartja a három lépés (na jó, húsz centi) távolságot, hát maradok. Időm van, várok valakit épp.

Cigit vesz elő, zsebében kotorászik gyufáért. Megtalálja, darabos mozdulatokkal rágyújt. Kifújja a füstöt, bámuljuk, ahogy egybeolvad a köddel a lámpák fénykörében. Mesél tovább, néha bólintok, vagy válaszként mondok egy-egy közhelyet. Ez neki elég, túl van ő azon, hogy választ várjon, örül, ha valaki meghallgatja.

Ahogy alig ráfigyelve hallom a hangját, a gondolataim egyre hangosabbak: „Hol karácsonyozott vajon? Akkor még volt családja? Vagy már rég nincs? És milyenek a hétköznapjai? Dolgozik? (Ugyan… Ki venné fel?) Mit csinál, mikor józan? (Van olyan?) És miért, miért, miért?” Miért és hogyan jut valaki ide, valaki, aki – igen, ez az igazság! – egy közülünk, ugyanúgy él, érez, létezik, bolyong a díszletek között, mint mi.

Most hallgat, újra a füstöt nézzük (a cigi lassan elfogy), közben kilép a boltból, akire eddig vártam, felállok, elköszönök a nőtől, kézen fogom a feleségem, és elindulunk együtt haza.

Ő kérdőn néz rám:

– Ki volt ez?

– Egy ember – válaszolom, és gondolatban hozzáteszem: „Valakinek az anyja, valakinek a lánya, valakinek a felesége. Egy szereplő, a Legnagyobb Színpadról.”

A díszletek lassan elmaradnak mögöttünk, és a díszletek közt ül egy alak, visszanézve látom, ahogy a parázs még egyszer, utoljára felvillan.

Baja, 2015

Fészbúk bejegyzés: https://www.facebook.com/perspektivaknovella/posts/301117482065902

0
0

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.