Januári köd, lágy fények a kisváros sétálóutcájának kovácsoltvas lámpaoszlopai körül. Késő délután, pontosabban kora este, a boltok még nyitva, pár ember az utcákon.
Szép a belváros, főleg, mióta felújították ezt az utcát és az utca végén fekvő kis teret – szökőkút, csobogó, rendezett kirakatok, kávézók, teraszok. Megannyi díszlet, hogy kicsit élhetőbb legyen ez a világ, díszletek, amelyek között töltjük mindennapjainkat. Jövünk és megyünk, mosolygunk és morcosak vagyunk, egyszóval: élünk. Az üzletekben, kávézókban ismerős arcok, többjüket névről is ismerem, de az ismeretlenek is ismerősök, látni, ki az, aki valahogy ide tartozik, akit biztosan nem most látok először, akit, ha nem is ismerek, akkor is ide kötök, ehhez a helyhez, mert ide tartozik… Úgy jön-megy, úgy beszél, mint aki otthon van, nem úgy, mint az átutazók, a szerb bevásárlóturisták, a véletlen idevetődött igazi turisták, akiknek ez is csak egy hely a többi hely között, akik csak azt látják, ami épp most látható.
Mi, akik itt élünk, látjuk a díszletek között az elmúlt nyarakat, a halfőzős népünnepélyeket, a csöndes, álmos vasárnap délelőttöket, a fagyizásokat a Galéria teraszán, a behavazott utcákat, a tavaszt, a fecskéket a sétálóutca felett, a Halászpartot, a Sugovica strandját.
Ülök a padon, kicsit hűvös van, összehúzom magamon a fekete kabátot. Kalapom a szemembe húzva, kissé kócos haj, szakáll.
„Akár egy hajléktalan” – fut át az agyamon, ezen kissé elmosolyodok.
Szemből, a kirakat felől elindul felém egy nő. Messziről rám nevet, jókedvűen köszön:
– Szia, ideülhetek melléd? – Biccentek, mormolok valamit köszönésképp, és közben lázasan gondolkodom. Pocsék az arcmemóriám, de akkor is… Nem, őt nem ismerem.
A nő még nem öreg, de nem is fiatal, negyven negyvenöt körül lehet, és ahogy közelebb ér, rájövök a jókedv és a mosoly valódi okára is: szemei gyanúsan csillognak, járása kissé ingatag, beszéde akadozó.
Leül mellém, beszélni kezd. Csak mondja és mondja, mesél a férjéről, aki elhagyta, a gyerekéről, akit nem láthat egy ideje. Közben nem szomorú, dehogy, ő csak tényeket közöl, nem panaszkodik. Hallgatom, és arra gondolok: miért nem állok fel, és hagyom itt? De mivel tartja a három lépés (na jó, húsz centi) távolságot, hát maradok. Időm van, várok valakit épp.
Cigit vesz elő, zsebében kotorászik gyufáért. Megtalálja, darabos mozdulatokkal rágyújt. Kifújja a füstöt, bámuljuk, ahogy egybeolvad a köddel a lámpák fénykörében. Mesél tovább, néha bólintok, vagy válaszként mondok egy-egy közhelyet. Ez neki elég, túl van ő azon, hogy választ várjon, örül, ha valaki meghallgatja.
Ahogy alig ráfigyelve hallom a hangját, a gondolataim egyre hangosabbak: „Hol karácsonyozott vajon? Akkor még volt családja? Vagy már rég nincs? És milyenek a hétköznapjai? Dolgozik? (Ugyan… Ki venné fel?) Mit csinál, mikor józan? (Van olyan?) És miért, miért, miért?” Miért és hogyan jut valaki ide, valaki, aki – igen, ez az igazság! – egy közülünk, ugyanúgy él, érez, létezik, bolyong a díszletek között, mint mi.
Most hallgat, újra a füstöt nézzük (a cigi lassan elfogy), közben kilép a boltból, akire eddig vártam, felállok, elköszönök a nőtől, kézen fogom a feleségem, és elindulunk együtt haza.
Ő kérdőn néz rám:
– Ki volt ez?
– Egy ember – válaszolom, és gondolatban hozzáteszem: „Valakinek az anyja, valakinek a lánya, valakinek a felesége. Egy szereplő, a Legnagyobb Színpadról.”
A díszletek lassan elmaradnak mögöttünk, és a díszletek közt ül egy alak, visszanézve látom, ahogy a parázs még egyszer, utoljára felvillan.
Baja, 2015
Fészbúk bejegyzés: https://www.facebook.com/perspektivaknovella/posts/301117482065902
