Divat manapság elégedetlennek lenni. Sokat panaszkodunk: az időjárásra, az anyagi helyzetünkre, a főnökünkre, az ügyfeleinkre, és tulajdonképp minden emberre, aki az utunkba kerül. Ha valami baj ér bennünket, azonnal világgá kürtöljük, egyrészt azért, hogy okuljon belőle mindenki, másrészt, hogy sajnáljanak. Megvallom, én sem vagyok kivétel, sokszor beállok a méltatlankodók népes táborába. Mert olyan sok sérelem esik rajtunk, és mi annyira nem ezt érdemeljük meg! Így gondolkodunk mi. Most egy történetet szeretnék elmesélni arról, hogy ez mégsem mindig így van.
Kora hajnalban az autópályán indultam Budapest felé. Rendszeresen megteszem ezt az utat, előre tudom, hol fogok megállni tankolni, ha kell. Induláskor egy pillantást vetettem az üzemanyagjelző mutatójára, majd kis fejszámolás után úgy döntöttem, hogy a szokásos benzinkútig kibírja. Pechemre azt a kocsit ritkán vezetem, és nem tudtam, hogy a mutató erősen csal. A szemfüles olvasó gondolom, kitalálta, mi a következménye mindennek? Igen, igen. Jó harminc kilométerre a benzinkúttól a kocsi lassulni kezdett, szaggatott kicsit, majd megállt.
Sűrű fejvakargatás következett, majd a logikus döntés: visszasétálok az első segélykérő telefonig, hívok valakit, aztán majd csak lesz megoldás. Hiszen ez a dolguk, biztosan nem én vagyok ez egyetlen ilyen pancser, aki itt ragad a pálya szélén. Hoznak gázolajat, és kész.
Ó, az a gyermeki naivitás!
A diszpécser elmondta, hogy kiküld valakit a pályafenntartótól, aki biztosítja a helyszínt (!), azaz kitesz mögém három bóját. Fent nevezett munkatárs nem tud benzint hozni, neki ez nem feladata, nem is teheti meg. Hívjam az autóklubot.
Felhívtam.
Udvariasan elmondták, hogy ha nem vagyok autóklub tag (nem vagyok, miért is lennék), akkor tizenhatezer forintért kapok öt liter gázolajat. Bele is töltik a tankba, hozzá se kell érnem. A dolog egyetlen szépséghibája az, hogy ez az örvendetes esemény három, de inkább négy óra múlva fog megtörténni, leghamarabb.
Nekem történetesen egy órával később találkozóm volt Budapesten, szóval nem ez tűnt a legjobb megoldásnak.
Közben megérkezett az autópálya fenntartó munkatársa, letette a bójáit, majd jegyzőkönyvet írt. Kérdeztem, nem hozhatna-e gázolajat, szép nagy autója van, mi az neki, persze kifizetem, azon ne múljon. Logikus gondolat volt.
Á, ő nem tehet ilyent. Tiltja a szabályzat. De – mily meglepő! – véletlen van egy haverja, aki ezekben az esetekben szokott segíteni, egy óra alatt ideér, és az egész nem kerülne nekem többe tizenötezer forintnál.
Rendben, a kényszer nagy úr, tárcsázom a számot. A haver még alszik, nem veszi fel.
Ekkor kezdek aggódni. Kezdek, mondom, de mivel a tettek embere vagyok, és a 21. században élek, vagy mi a szösz, hát megnézem az interneten a legközelebbi kisváros benzinkútjának telefonszámát.
Felhívom.
Álmos női hang, először nem is érti, mit akarok.
– Igen, arra gondoltam – magyarázom kitartóan –, hogy valamelyik kollégája vesz egy kannát, néhány liter dízelt tankol bele, majd beül az autójába, ideautózik hozzám (húsz kilométer odavissza), én kifizetem az üzemanyagot, meg amennyit még akar – feltéve, ha nem valami irreális összeget mond.
A vonal végén némi tanakodás, majd a döntés: Peti épp megy Budapestre, igaz, hogy a másik feljárón hajtana fel a sztrádára, szóval így hét kilométert fog kerülni, de sebaj, hozza a dízelt nekem. Pénzről, pontos összegről nem esett szó, én sem erőltettem a dolgot, mindegy már, csak indulhassak tovább.
Megjön Peti, bádogkannájában négy liter gázolaj. Beöntöm a tankba, majd nyújtom vissza a kannát:
– Köszönöm. Mennyivel tartozom?
– Indítsd el, hogy tényleg ez volt-e a baj! – mondja ő válasz helyett.
Bár tudom, hogy a hiba csak ez lehetett, beindítom. Jól esik, hogy a srác erre is figyel, nem rohan tovább azonnal, pedig – utalt rá korábban – ő is siet.
Nagy nehezen felkapja az anyagot a motor, elindul. Leállítom, újra kiszállok.
Tehát? Mennyi az annyi? Peti blokkot kotor elő a zsebéből, arról mondja:
Négy liter, háromszázkilencven forint literje, legyen ezerhatszáz forint.
Öcsém, az kemény – gondolom magamban –, igazi üzletember vagy, negyven forintért kerültél hét kilométert…
– Jó, de mivel tartozom a fuvarért?
– Ugyan már! Szívesen segítettem. Fizesd ki a gázolajat, és kész.
Alig akar elfogadni összesen háromezer forintot, szó szerint nekem kell a zsebébe gyömöszölnöm.
Sokáig gondolkodtam a történteken. Nagyon, nagyon jó kedvem lett, szinte boldog voltam, hogy kifogyott az autóm tankja.
Lám-lám, akad még olyan ember, aki természetesnek veszi, hogy segítsen annak, aki bajban van!
Köszönöm utólag is, távolról is az ismeretlen Petinek!
Baja, 2015.10.29
